„Gróf Mikó Imre élete, szereplése oly lényeges alkatrészeit képezi e kor történetének, hogy a történetíró, aki e kor átalakulási mozgalmairól hű képet akar nyújtani, csak csonka művet adna, ha e férfiú alakját előtérbe nem állítaná." Ezt a rendkívül magas mércéjű értékelést Horváth Boldizsár akadémikus, Mikó Imre kortársa és egyik legjobb ismerője mondta a Magyar Tudományos Akadémia 1877. május 27-én tartott Mikó-emlékülésén.
Horváth Boldizsár véleményét magam is osztva, Mikó Imre halálának 100. évfordulóján, 1976-ban rövid emlékeztető írással kopogtattam be az egyik kolozsvári irodalmi lap szerkesztőségébe. A neves szerkesztő azonban nem vette át írásomat, és sietve kijelentette: nincs mit kezdeni Mikó Imre gróf örökségével. Tulajdonképpen számíthattam volna visszautasításra, hiszen tudtam, hogy akiről emlékeztetni kívánok, enyhén szólva nem tartozott a „haladó hagyományok" szűkön szabott kategóriájához. Ellenkezőleg: főbb alkotásait, az Erdélyi Gazdasági-Egyesületet, az Erdélyi Múzeum-Egyesületet 1950-ben betiltotta a diktatúra, vagyonától megfosztotta, és a sepsiszentgyörgyi, valamint nagyenyedi Kollégiumok nevéből is lekerült a Mikó illetve a Bethlen név.
A történtek után említett írásom a fiókomba került ugyan, de nem mondtam le Mikó Imre életének és munkásságának kutatásáról. Ragaszkodásomhoz bizonyosan az is hozzájárult, hogy a sepsiszentgyörgyi Református Székely Mikó-Kollégiumban érettségiztem, ahol általában nem kevés szó esett az iskola egyik alapítójáról és névadójáról. De nehezen is tudtam volna lemondani, mert munkahelyemen az 1848-as forradalom forrásainak kutatása volt a fő feladatom. Ennek során pedig Mikó Imre hagyatéka nem kerülhető meg, hiszen sok dokumentumot őriz.
Az 1989-es változás végül is kitartásomat (is) igazolta: Mikó Imre gróf öröksége egyszerre időszerűvé vált, s az erdélyi magyarság önszerveződése során az elsők között alakította újra a diktatúra által betiltott intézményeit többek között az Erdélyi Gazdasági-Egyesületet és az Erdélyi Múzeum-Egyesületet. És ismét Mikó Imre nevét viseli a sepsiszentgyörgyi Kollégium, aminthogy Bethlen nevét a nagyenyedi Kollégium. És újraindult a Múzeum-Egyesületben a Mikó Imre által az 1850-es évek közepén kezdeményezett „Erdélyi Történelmi Adatok" forráskiadvány-sorozat is.
Hidvégi gróf Mikó Imre jelentős tagja volt a XIX. század közepén élt magyar vezető rétegnek. Neve tulajdonképpen odakívánkozik a Széchenyi István, Kossuth Lajos, Deák Ferenc, Eötvös József és Wesselényi Miklós neve mellé, minden erdélyiségével együtt. Pályája mégis abban volt más, szinte kivételes, hogy íve akkor emelkedett a legmagasabbra, amikor szűkebb hazája, Erdély történelmének egyik legnehezebb szakaszát élte át, nevezetesen a szabadságharc leverését követő abszolutizmus idején. Olyan időkben vált az erdélyi magyarság széleslátókörű, sikeres vezetőjévé, amikor nemzetét nem ok nélkül egzisztenciális félelem kerítette hatalmába. Ekkor nevezték el kortársai „Erdély Széchenyijé"-nek.
Bár Erdélyben hosszú ideig kultusza volt gróf Mikó Imrének, paradox módon mégsem született meg az életrajza. Viszonylag sokan írtak róla, de részletkutatásokat nem végeztek. S így kronológiai összefüggések, a sorrendiség feltárása is sok kívánni valót hagyott maga után, életének egész korszakairól csak néhány mondattal emlékeztek meg: lényegében vége a családfán kívül, élete egészen az 1850-es évek közepéig homályban maradt. Az azutáni működése is beolvadt az EME történetébe, s az ő konkrét munkásságát, egyéni életét gyakran dicsérő jelzők tömege helyettesítette. Mindez semmiképpen nem jelenti a Mikó Imre-irodalom lebecsülését, azért sem, mert számos értékes olyan írással rendelkezünk, amelyek ma is jól használhatók és amelyek engem is sokat segítettek a munkámban. Ezekről szól a felhasznált irodalom jegyzék, amelyet a szíves Olvasó figyelmébe ajánlok.
Mikó Imre születésének 200. évfordulójára készülve, életrajzának megírásával kívántam tisztelegni emlékének. Mindenekelőtt a hiányok kiküszöbölésére, a tények sorrendbe állítására, a történelmi összefüggések kihámozására törekedtem. Azt vizsgáltam, hogy Mikó Imre életének különböző szakaszaiban mi volt a jellegzetessége, milyen szerepet vállalt a közéletben és a hivatalból rá háruló feladatok végzésére. Különösen érdekelt, hogy gróf Mikó Imre valóban Erdély Széchenyije volt – ahogyan kortársai nevezték és az utókor is nevezi – vagy csak valamiféle költői túlbuzgóság, elfogultság ragasztotta neve mellé ezt a kitüntető összehasonlítást. Erre határozottan azt kell felelnem: Mikó Imre gróf munkásságával egész életében bőségesen rászolgált arra, hogy őt Erdély Széchenyijeként emlegessük. Hangsúlyozom, hogy ez az ő sajátos egyéniségét, szuverenitását semmiképpen nem érinti, jelentőségét nem csökkentheti. Remélem, hogy erről sikerült meggyőznöm Olvasóimat is. Szeretném remélni azt is, hogy könyvem a Horváth Boldizsár előbb említett hipotézisének igazolásához is némi hozzájárulást jelent.
Végül legyen szabad előrebocsátanom, hogy ezt a munka nem teszi feleslegessé egy terjedelmesebb s szükségesebb Mikó-monográfia megírását, amelyben sikerül a még nem eléggé tisztázott kérdésekre is választ adni.