Igyártó György a 16. század végi Kolozsvár érdekes figurája. Eszének, bátorságának, jó helyzetfelismerő képességéből fakadó találékonyságának és a városi jogban való jártasságának köszönhetően az 1580-as évektől a város jó nevű, a városvezetés által is gyakran foglalkoztatott prókátora, mai kifejezéssel ügyvédje volt. Amint azonban manapság is többekkel megesik, a városi vagyon és biztonság elkötelezett védőjének és a közerkölcsök hű csőszének álruhája alatt egy önös anyagi és szakmai érdekektől és bosszúvágytól fűtött halandó figurája lapult, aki számos prókátori túlkapással helyezte saját boldogulását a város és lakói érdeke elé. E rövid írásban lehetetlen kanyargós életútjának minden részletét bemutatni, így csupán egyet emelek ki, mely érdekes adatokkal szolgál mind a kora újkori bűnözés, mind a gyógyítás kérdésköréhez.
Kolozsvár törvénykezési jegyzőkönyveinek a lapjairól bontakozik ki Igyártó és régi haragosa, a beszédes nevű, erkölcstelen életéről elhíresült Rengő Anna 1580-as évekbeli konfliktusa.
A férfi törvény elé állította az asszonyt, mert farsang idején álarcos maskarában és pajzán viselkedéssel verte fel a város utcáinak csendjét. Márpedig e magatartást Kolozsvár törvényei, Dávid Ferenc plébános fellépése folytán, már 1573 óta szigorúan tiltották.
A kolozsvári százférfiak tanácsának 1573. január 13-i határozata:
„Őkegyelmek megértették plébános uramnak írássa által való intéssét, őkegyelmétűl jó néven veszik, hogy jóra intik őkegyelmét várossul, de őkegyelmek az tisztességes mulatságtúl nem akarnak senkit megfogni, hanem ezt kévánnják őkegyelmek, hogy bíró uram megkiáltassa, hogy senki se éjjel, sem nappal farsangos ruhába és álorcáson ne járjanak, ne mulassanak, mert őkegyelme erőssen megbünteti azokat.”
A vita hevében az asszony azzal vádolta a prókátort, hogy házastársát italba kevert „mercuriommal” mérgezte meg, mert szeretőjével akart egybe kelni, akitől titkon gyermeke is született. A házaspár lánya úgy tudta, hogy apja egy borbély ajánlására kerek kővel pároltatta, majd fürdőt csinált anyjának, holott az asszony javuló állapota nem indokolta a veszélyes kezelést. Azt is feltételezte, hogy az anyjának adott italokba és kenőcsökbe szintén mérget kevert apja. A tanúk egy mákói gyógyítót is említettek, aki a férjjel összejátszva, egy titokzatos olajjal próbálta megmérgezi az asszonyt. Mások szerint szénszerű fekete anyagba, vagy higanyba mártott retket is kapott az asszony. Rengő Anna és tanúi álláspontja szerint tehát Igyártó György végzett a boldogsága útjába álló első feleségével.
A prókátor és tanúi szerint viszont az asszony görcsös hasfájásban, kólikában szenvedett, szeméremteste fekélyes sebekkel volt tele, és torkában erős fájdalmat érzett. Ők is vallották, hogy Igyártó népi és hivatásos gyógyítókat is felkeresett, de szerintük azért, hogy enyhülést találjon felesége bajára. Egy népi gyógyító például saját magán kipróbált szert ajánlott neki: „szilvaszembe vöttem volt be egy kis kénesőt, (ti. higanyt) és azzal gyógyultam meg.” Igyártó feleségén azonban ez nem segített. Egy, vélhetően linzi származású borbély, Linczigh Borbély János végezte az áldozat lánya által korábban említett kezelést. Szavai szerint az asszony arról panaszkodott, hogy erős égést érzett szeméremtestén és egész belsejében: „mintha az ebek rágnák odabé az testemet”. Megállapította, hogy „rakva volt süllyel és gonosz kelevénnyel ... mint egy-egy babszem és nagyobb”. Több hétig kenőcsökkel gyógyította, de eredménytelenül, végül a „párlást” ajánlotta, „melyet az magyarok kohlásnak mondanak”. Az eljárás veszélyeiről is tájékoztatta az asszonyt, mondván, hogy aki erre adja a fejét „fél lába az koporsóban, fél lába az földön”. S habár a kúra során szörnyű „rútságok” távoztak a beteg testéből, az asszony néhány nap múltán elhunyt. A borbély a halál okát a betegség előrehaladott állapotával magyarázta, de a betegre is neheztelt, mert a kezelés után „magát meg nem szenvettette”. Szerinte ugyanis „soha nagyobb ellensége nincs az kohlásnak, mint kívül az hűvössön járni vagy hideget inni”. A prókátor és tanúinak álláspontja szerint tehát nem méreg, hanem a betegség végzett az asszonnyal.
A források nem nevezik meg a kórt, a leírt tünetek viszont azt sejtetik, hogy az asszony franciakórban (morbus gallicus), azaz vérbajban, a 19. századtól elterjedt nevén szifiliszben szenvedhetett. Európában a 15. század végétől terjedő kór egyik jellegzetes jegye a beteg testén, égő hasi fájdalmak kíséretében, babszem vagy nagyobb duzzadások, fekélyesedő kelések megjelenése volt.
A nő által a torkában érzett fojtogató fájdalmak is a betegek torkában gyakran jelentkező fekélyesedésre utalhatnak.
A leírt kezelés is nagyon hasonlít a korban Európa-szerte alkalmazott gyógymódokhoz. Egy korai gyógyító eszköz a száraz kályha, olaszul stufa sicca volt, melyet VI. Sándor pápa (1492–1503) spanyol orvosa, Gaspar Torella is az elsők között használt.
Az orvos a betegeit egy hordószerű, homokágyra helyezett forró kövek által felhevített szerkezetbe zárva egy-két órán keresztül, naponta többször is izzasztotta. A kezelés általában 3–7 napig tartott. Ugyanakkor a vérbaj ellen a 20. század elejéig a higanyt is hatékony szernek gondolták, melyet ital, kenetek vagy gőz formájában juttattak a beteg szervezetébe. A gőzölés során a beteg higannyal bedörzsölt testét szintén a fentihez hasonló szerkezetben izzasztották.
A kezelés fájdalmas volt, de mivel a kortársak a betegséget a paráznák Isten általi büntetéseként értelmezték, a kínokra (valójában a higanymérgezés következményeire) a bűntől való szabadulás zálogaként tekintettek.
Hazai tájainkon hasonló kórleírást találunk például Váradi Lencsés György orvosi könyvében, az Ars Medicában. Az 1570-es években összeállított munka a vérbajról szóló, nagyon korszerű adatokat Jean Fernel francia orvos munkájából merítette.
Lencsés „francunak" nevezi a kórt, amely „az Vénus művétűl való megveszés, kifakadozással és gyötrelemmel külömb-külömb helyeken nagy kegyetlenül magát kiüti, és mint egy pöfeteg, feldagasztja”. Kezelésére ő is ajánlja a gyógynövényből készült kenőcsöket és italokat, és kitér a száraz gőzfürdő jótékony hatására is, mondván, hogy a gőzben való verejtékezés által „egyéb sok vétkes nedvességek” is távoznak a szervezetből. Hasonló részletek köszönnek vissza Melius Péter 1578-ban Kolozsváron kiadott Herbáriumából is.
Becskereki Szabó György baconi borbély-kirurgus orvosi könyvében pedig az olasz stufa siccához hasonló szerkezet hazai alkalmazásáról is plasztikus képet kapunk: „Keress egy feneketlen hordót, butasd bele az franczús embert, és egy új fazakat tölts meg eleven szénnel, azt tegye az lába közé, hadd izzadjon meg tőle, hadd üssön jól ki rajta [...], az hordót felyül takard be jól”.
Igyártóné bemutatott esetében is találkozunk hasonló gyógymódokkal. Az asszony többször kapott italt és kenőcsöt férjétől vagy egy népi gyógyítótól, a szilvaszembe oltott kéneső említése pedig azt jelzi, hogy kezelése során a higanyt is bevetették. A legérdekesebbek azonban a fürösztésről, illetve a gőzölésről szóló, egymásnak ellentmondó vallomások. Rengő Anna tanúi szerint ugyanis Igyártó előbb pároltatta, majd három napon keresztül fürösztötte feleségét, Linczig János azonban azt hangsúlyozta, hogy nem fürdőt, hanem több napos párlást, a nép nyelvén kohlást, azaz száraz meleg levegőben való izzasztást rendelt a betegnek. E gyógymódot a fürdőtől valóban számos korabeli orvosi könyv, például Paulus Kyr 16. századi brassói orvos egészségtani útmutatója is szigorúan elkülönítette.
Lencsés György is a gyógyitalok fogyasztásával társított száraz gőzfürdőnek a hatékonyságát dicsérte.
A bemutatott eset több tanulsággal is szolgál az olvasó számára. Megmutatja például azt, hogy amíg a pápai vagy az uralkodói udvarokban, illetve a nagyobb európai városokban már a 15‒16. század fordulójától képzett orvosdoktorok küzdöttek a kor ellen, addig 16. század végi Kolozsváron egy borbély igyekezett enyhülést hozni a városlakók ilyenszerű szenvedéseire. Az általa nyújtott ellátás azonban ‒ talán a borbély feltételezett linzi származása okán is ‒, a népi gyógymódokon túllépve, a kor orvosi ismereteihez illeszkedett. Ezzel együtt az eset azt is példázza, hogy a kora újkor orvosi ismereteinek színvonala bizonytalanná tette a betegségeknek és kiváltó okaiknak az azonosítását, emiatt pedig a kortársak könnyen értelmezhettek egy életmentő orvosi beavatkozást gyilkosságnak.
Források
Román Nemzeti Levéltár Kolozs megyei Levéltára, Kolozsvár város levéltára:
- Törvénykezési jegyzőkönyvek II/3. 32‒33.
- Kolozsvár város tanácsülési jegyzőkönyvei I/3. 71v‒72r.
Könyvészet
- Kiss András: Farsangolás Kolozsvárt ‒ 1582-ben. In: Kiss András: Források és értelmezések. Bukarest, 1994. 103‒109.
- Pakó László: Boszorkányvádak az anyagi érdek és a bosszúvágy szolgálatában. Igyártó György prókátori tevékenysége és az 1580-as évek kolozsvári boszorkányperei. In: Boszorkányok, varázslók és démonok Közép-Kelet-Európában. Szerk. Klaniczay Gábor, Pócs Éva. Budapest, 2014. 155–170.
- Pakó László: Gondos férj vagy feleséggyilkos? Mérgezésről, vérbajról és egy prókátori életút részleteiről a kora újkori Kolozsváron. In: Erdélyi Múzeum 2020/1. sz. 65‒82.
- XVI. századi magyar orvosi könyv. Szerk. Varjas Béla. Kolozsvár, 1943.
- Jon Arrizabalaga, John Henderson, Roger French: The Great Pox. The French Disease in Renaissance Europe. New Haven and London, 1997.
Borítókép: Kolozsvár látképe 1603 körül. (Egidius van der Rye vedutája alapján rézbe metszette Georg Hoefnagel. Geog Braun, Franciscus Hogenberg: Civitates Orbis Terrarum. VI. (Köln, 1617).
A cikk az MTA HTMKNP "Források és adattárak Erdély középkori és kora újkori történetéhez" című alprogram támogatásával jelent meg.