A Szent László-hermát Magyarország legjelentősebb nemzeti műkincsei között tartjuk számon, ennek ellenére az értékes tárgy története, sorsa és útja mai lelőhelyére, a győri bazilikába máig tartogat fehér foltokat. E feltáratlan részletek megvilágítására kínál támpontokat rövid írásunk.
Közismert, hogy a hermát menekülése során Náprágyi Demeter erdélyi, később győri püspök előbb Gyulafehérvárról szállította el, majd Gyaluból vitte magával 1600 júliusában a Magyar Királyságba. A menekülés azonban inkább kivonulásként jellemezhető, a püspök ugyanis az értékes kincsek mellett mintegy 2-300 könyvet is magával vitt, a nagyértékű és nem kis helyet foglaló rakomány pedig így erős őrséget igényelt a biztonsági kockázatok miatt, amelyet vele vonuló familiárisai biztosíthattak számára. Az Erdélyből származó, ma is fellelhető könyveket a könyvtörténészek már azonosították, s csupán érdekességként tesszük hozzá, hogy a nemrég három gyönyörű kiadványban feldolgozott Váradi Antiphonale kötetei, amelyeket ma a győri Egyházmegyei Kincstár és Könyvtár őriz, szintén Náprágyi püspök Erdélyből hozott kincseiként kerülhettek mai helyükre.
A Szent László-herma három utolsó állomása: Gyulafehérvár, Gyalu, Győr tehát ismert. Az is kétségtelen, hogy mind a herma, mind a fent említett Antiphonale Váradról származik, csupán azt nem fedte fel a kutatás, hogy miként és mikor kerülhettek Gyulafehérvárra. Fogódzót a Mikó Árpád és Molnár Antal által publikált, 1557-ben készült váradi inventárium szolgáltat. A becses levéltári forrás nem csupán az átvett javakat, hanem az átvevő személyeket is felsorolja, s a herma későbbi sorsát tekintve e személyek kiléte vezethet bennünket nyomra.
A váradi székesegyház kincseiből, úgy tűnik, 1556-ban is szállítottak el tárgyakat Ecsedre, a Báthory család egyik birtokközpontjába, a kincsek nagyobb részét azonban a váradi vár eleste (1557 nyara) után vették jegyzékbe 1557. július 17-én. A várat Izabella királyné seregei ostromolták 1556 őszétől kezdve, amikor a Lengyelországból visszatérő királyné újból hatalmába vette Erdélyt. Az összeírásnál értelemszerűen jelen volt a váradi (székes)káptalan két kanonoka: Újlaki Máté őrkanonok – aki tisztségénél fogva a székesegyház liturgikus felszereléseit, a sekrestyéjébe letétbe helyezett értéktárgyakat, a levéltárat és a káptalani pecsétet felügyelte – és Bölcsi Mihály kanonok a káptalan képviseletében, hiszen ők voltak az átadó felek, minthogy a székesegyház kincseit adták át az adott pillanatban. A helyszínen voltak még somlyói Báthory András és a váradi várkapitány, Varkocs Tamás familiárisai, valamennyien a két nagyúr nevében. Varkocs Tamás szerepét Várad bevételében nem kell hangsúlyozni, egyedül Báthory András és familiárisainak személye szorul tisztázásra. Hangsúlyoznunk kell, hogy az 1557-es összeírásban szereplő somlyói Báthory András nem azonos az ecsedi várúr Báthory Andrással, akinek kastélyába egy évvel azelőtt szállítottak el javakat Váradról. Utóbbi I. Ferdinánd megbízottjaként az erdélyi vajda tisztét töltötte be 1552-1553-ban, és a család ecsedi ágához tartozott. A somlyói ágból származó Báthory András pedig a későbbi erdélyi fejedelmek Kristóf és István (utóbbi később lengyel király is) fivére, aki 1557-ben az előző évben Erdélybe visszatért Izabella királyné tanácsura volt. Ily módon Varkocs Tamás és Báthory András familiárisai a központi hatalom képviseletében jelentek meg Váradon 1557. július 17-én, akiknek az volt a tisztük, hogy átvegyék a váradi székesegyház kincseit.
A főurakon kívül azonban a jelenlevő familiárisok közül is ismerjük némelyiknek a kilétét, nevezetesen a Fehérvári Tamás deákét. A székesfehérvári származású, Szilágysomlyón lakó Tamás deák a Báthory család megbízható híveként tevékenykedett 1579 körül bekövetkezett haláláig. Ura, Báthory András halála után Báthory István későbbi fejedelem és lengyel király szolgálatába állt, őt elkísérte külföldi útjaira, és bécsi fogsága (1565–1567) idején is mellette volt. Legkorábbi adatunk szerint 1550-ben a család egyik tagjának tiszttartója (officiálisa) volt, s ebben a minőségében, azaz szakértőként lehetett jelen 1557-ben Báthory András nevében Váradon is. Későbbi karrierje is megerősíti ezt a feltételezést, hiszen 1564-ben Munkács várának udvarbírája, 1570-ben és 1576-ban a Magyarországi részek tizedbérlője volt.
Utolsó kérdésként már csupán az merül fel, hogy milyen jogcímen vehették át a két főúr megbízott familiárisai a váradi székesegyház kincseit? Az 1556 késő őszén Kolozsvárott tartott országgyűlésen, mindjárt Izabella királyné visszatérte után a rendek felvetették, hogy az egyházi javakat bízzák a kincstárra, azonban a királyné úgy határozott, hogy az ügyet tanácsuraival együtt fogja megvitatni és eldönteni. Ennek ellenére az egyházi javak szekularizációja még ebben az időpontban végbement, és erre bizonyságul szolgál a korszak számos oklevele, amelyek valahányszor szekularizált javakról szóló jogügyletet rögzítenek, mindig hangsúlyozzák, hogy a kérdéses jószágok a már említett 1556-ban tartott országgyűlés határozatai alapján kerültek a fejedelmi kincstár tulajdonába. Minthogy az egyházi javak világi kézbe adása nem csupán az egyházi ingatlanokra, hanem az ingóságokra is vonatkozott, az 1557 nyarán jegyzékbe vett váradi székesegyházi liturgikus felszerelések és értéktárgyak, amelyek között maga a herma is ott volt, nagy valószínűséggel még a nyár folyamán Gyulafehérvárra, a fejedelmi kincstárba kerültek. Innen juthattak adományként vagy más úton-módon Náprágyi Demeter erdélyi püspök tulajdonába, aki azokat Erdélyből való távozása után Győrbe menekítette.
Levéltári források:
Román Nemzeti Levéltár Kolozs megyei Levéltára, Wesselényi család levéltára, 70. sz.
Könyvészet:
- Antiphonale Varadinense s. XV. I–III. Közreadja, a tanulmányokat írta: Czagány Zsuzsa. Budapest, 2019.
- Bunyitay Vincze: A váradi püspökség története alapításától a jelenkorig. I. Nagyvárad, 1883. 424.
- Czagány Zsuzsa: A váradi székesegyház és könyvei a 16. században. Az inventáriumok tanúsága. In: Antiphonale Varadinense s. XV. I. Budapest, 2019. 25–37.
- Jakó Zsigmond: A gyalui vártartomány urbáriumai. Kolozsvár, 1944. XIV.
- Erdélyi országgyűlési emlékek II. (Monumenta comitialia regni Transsylvaniae) Szerk. Szilágyi Sándor. Budapest, 1876. 64–65.
- Fejér Tamás: 16. századi erdélyi királyikönyv-töredékek és elveszett királyi könyvek. In: Peregrináció és erudíció. Tanulmányok Tonk Sándor emlékére. Szerk. Bogdándi Zsolt, Makó Mária. Kolozsvár, 2020. 115–116. 9. jegyz.
- Mikó Árpád – Molnár Antal: A váradi középkori székesegyház kincstárának inventáriuma (1557). Művészettörténeti Értesítő 2003/3–4. sz. 303–318.
- Petri Mór: Szilágy vm. monográfiája IV. Birtokosok, családok története L–Z. 1902. 483.
- Szabó T. Attila: A Wesselényi-levéltár és XVI. századi magyar iratai. Levéltári Közlemények 1938. 213–214. (18. sz.)
- Trócsányi Zsolt: Erdély központi kormányzata 1540–1690. Budapest, 1980. 24.
- Vásárhelyi Judit: A Győri Székesegyházi Könyvtár possessorai II. Az „erdélyi gyűjtemény. – III. Győri könyvtulajdonosok. Magyar Könyvszemle 1980/1–4. sz. 230–263.
- Báthory István erdélyi fejedelem és lengyel király levelezése I. 1556–1575. Közrebocsátja Veress Endre. Kolozsvár, 1944. 21. (10. sz.)
- Zvara Edina: Náprágyi Demeter három könyve az Esterházy-könyvtárban. In: „mint az gyümölczös és termett szölöveszszöc…” Tanulmányok P. Vásárhelyi Judit tiszteletére. Szerk. Stemler Ágnes, Varga Bernadett. Budapest, 2010. 263–267.
- Zsák J. Adolf: Nagyvárad ostroma 1556–7-ben. A Biharvármegyei és Nagyváradi Régészeti és Történelmi Egylet Évkönyve 1896–1897. 16–30.
Képek forrása:
Borítókép- Szent László hermája- fotó: Bögi Tamás, Szabó Béla, Győri Egyházmegye https://openartnight.hu/a-gyori-bazilika/
Győri bazilika- fotó: Bögi Tamás, Szabó Béla, Győri Egyházmegye https://openartnight.hu/a-gyori-bazilika/
Gyulafehérvári fejedelmi palota- fotó: Pinti Attila https://kronikaonline.ro/erdelyi-hirek/uralkodasanak-helyszinen-a-gyulafehervari-varban-allitanak-emleket-bethlen-gabor-erdelyi-fejedelemnek
A váradi vár a 17. század elején. (Georg Braun, Franciscus Hogenberg: Civitates Orbis Terrarum.) VI. Rézbe metszette Georg Hoefnagel. Köln, 1617.
A cikk az MTA HTMKNP „Források és adattárak Erdély középkori és kora újkori történetéhez” című alprogram támogatásával jelent meg.