Egyed Emese irodalomtörténésznek, egyetemi tanárnak a Magyar Érdemrend Lovagkeresztje kitüntetést adományozták, hiszen az erdélyi magyar tudományos és kulturális életben kimagasló szerepet töltött be a felvilágosodás korának kutatása során elért eredményei, illetve jelentős oktatói tevékenységei által. Áder János köztársasági elnök által odaítélt állami kitüntetést Magyarország kolozsvári főkonzulátusának rendezvénytermében nyújtotta át Mile Lajos főkonzul 2021. június 8-án.
Egyed Emese professzor asszony, egyben az Erdélyi Múzeum-Egyesület 1. szakosztályi elnökének sokrétű munkásságát a Magyar Érdemrend lovagkeresztje polgári tagozata kitüntetésének átvételekor Tar Gabriella Nóra méltatta.
Gratulálunk!
Laudatio Egyed Emese irodalomtörténész, egyetemi tanár tiszteletére
a Magyar Érdemrend lovagkeresztje polgári tagozata kitüntetésének 2021. június 8-án a kolozsvári Magyar Főkonzulátus dísztermében való átadása alkalmából
Ez volt az első, ugyan közvetett, de mégiscsak személyes találkozásom Egyed Emesével, akit azonban már jóval korábbról ismertem annál, hogy a kolozsvári Bölcsészkar könyvtárában véletlenül – sorsszerűen? az 1990-es évek közepén találkoztunk volna egymással: a szatmári Kölcsey Ferenc Gimnázium diákjaiként – Nagy Gyula nagytudású és szakmailag igényes magyartanárunk biztatására – járattuk, sőt még olvastuk is a kolozsvári Helikont akkortájt; én – Egyed Emese, az erdélyi költőnő nevével, különleges hangulatú verseivel, helyenként enigmatikus szóhasználatú írásaival először ekkor, a 90-es évek első felében Szatmárnémetiben találkoztam a Helikon hasábjain.
Egyed Emese, a költő
Az 1990-es évek közepén – a Babeș-Bolyai Tudományegyetem ugyan csetlő-botló, elsőéves német-magyar szakos bölcsészhallgatójaként, de Kolozsvár szellemiségéhez illően mégiscsak Szent György elszántságával! – éppen a román-magyar Kari Könyvtár akkortájt még kartotékos katalógusrendszerével birkóztam, amikor egyszercsak kinyílt a kopár katalógusterem ajtaja és egy franciás eleganciájú, csinos és kislányosan halk hangú, fiatal tanárnő lépett be vélhetőleg tanítványától kísérve a szűk olvasói térbe. A számomra akkor még ismeretlen tanárnő barátságos derűvel, valami engem azonnal megkapó szakmai alázattal mutatott meg néhány adatot a cédulákat rejtő fiókokban a hozzám hasonló zöldfülű famulusnak; mintha Verseghy Ferenc neve hangzott volna el akkor közöttük. „Nagyon köszönöm Egyed Emese tanárnőnek, hogy külön is időt szánt rám.", mondta végezetül a beavatott, majd mindketten elmentek.
Éppen ezért is érintett meg akkor az első könyvtári találkozás: Egyed Emese verseinek egyszerre líraian finom és régiesen veretes, de mindenképpen elvont szépségű nyelvezete, amelyet többek között olyan verseskötetei mutatnak meg, mint a Madárcsontú versek (1993), az Élővizek (1995), majd később a Csönd (1998), a Paian (2017) vagy a napokban bemutatott Daphne ideje (2021), számomra ekkor öltött először testet egy légies finomságával, sokrétű tájékozódottságával megnyerő tudományos jelenség formájában, aki nemsokkal később egy teljes tanéven keresztül lett és azóta is örök mesterem.
Névjegy – pályakép (1)
Egyed Emese Kolozsvár szülötte. Tanulmányait szülővárosában végezte, ugyanitt szerez tanári diplomát a Babeș-Bolyai Tudományegyetem francia-magyar szakán (1980). Pályáját a kolozsvári Brassai Sámuel Líceum magyar szakos tanáraként kezdte (1980-1988), ezt követően az Utunk/Helikon irodalmi lap szerkesztője (1988-1990), később külső munkatársa. 1990 őszétől a BBTE oktatója lesz, doktori disszertációját Barcsay Ábrahám költészetéről írta (1996), amely Levevék fejemről Múzsák sisakomat. Barcsay Ábrahám költészete címmel (az Erdélyi tudományos füzetek sorozat 224. darabjaként) az Erdélyi Múzeum-Egyesület kiadásában jelent meg 1998-ban. 1998–2007 között a Magyar Irodalomtudományi Intézet vezetője, 2002-től egyetemi tanárként tevékenykedik, 2004-től pedig doktori témavezető.
Egyed Emese, a tanár és egyetemi oktató
Maradandó találkozásaimban Egyed Emese professzor asszonnyal, a kolozsvári hungarológia szak problémaérzékeny oktatójával, a sokunk pályáját meghatározó tanáregyéniséggel valamilyen titokzatos módon többször jelen van és fontos szerephez jut a kert. A professzor asszonynál elsőként magyar felvilágosodást hallgattam, majd a második közös félévben reformkort és romantikát. Valahogy a középiskolai magyarórákon a felvilágosodás korszaka semmiféle mélyebb nyomot nem hagyott vagy különösebb érdeklődést nem keltett fel bennem; Egyed Emesének ezt valamilyen varázslattal egy csapásra, az első felvilágosodásról szóló előadásával sikerült megváltoztatnia. Ma is nagyon jól emlékszem arra, hogy miről adott elő akkor, az első hivatalos találkozásunk során a professzor asszony: A 18. század kertkultúrájáról, illetve a felvilágosodás kori természetszemléletről értekezett, tette ezt konkrét szövegpéldák, rendkívül gazdag képanyag, sőt – ami nagyon megkapó volt – saját táblarajzok segítségével. Szakirodalmat pedig úgy ajánlott, hogy a saját könyvtárából kínált fel azonnali kölcsönzésre könyveket, tanulmányokat a következő óráig. Magam is odasomfordáltam tehát a professzor asszonyhoz és rögtön elkértem az egyik általa ajánlott német nyelvű szaktanulmányt a 18. század francia- és angolkertjeinek irodalmi vonatkozásairól: azt hiszem, a felvilágosodás korszaka és kitűnő erdélyi ismerője engem akkor és ott nyert meg máig önmagának.
Egyed Emese fogadtatása az évfolyamunkon ennek ellenére megosztott volt. Voltak olyanok, akik szerint a filológiának mint tudománynak sem a társművészetekhez, sem az alkotó együttgondolkozáshoz nincs köze, s Egyed Emese óráin mindkettő valóban helyett kapott: a fiatal tanárnő ugyanis úgy fejtette fel sokszor az együtt tanulmányozott irodalmi alkotások rétegeit, hogy tartalomelemzésként táblarajzot készített; egy-egy Csokonai- vagy Petőfi-vers megtanulására s ezáltal tulajdonképpen a valódi megértésre pedig úgy vett rá, hogy az egyetemi előadása keretében mert, ha fontosnak tartotta, akár énekelni is s megtanította a vers korabeli megzenésített változatát. Mint általában a kitűnő tanárszemélyiségek szokták, neki is sikerült megosztania az évfolyamot: az „egyedemesisták" Csokonai Karnyónéjának tanulmányozása során irányításával irodalmi farsangot szerveztek vagy a magyar költészet napján ikerszilvafát ültettek és verseket olvastak fel a Mariánum kertjében; az ellentábor ráérősen méltatlankodott/elégedetlenkedett. S mégis úgy gondolom, az idő Egyed Emese professzor asszony emberközeli, egyéníteni igyekvő, belső szabadságra nevelő pedagógiáját igazolja: mind az akkori s korábbi vagy későbbi évfolyamokról is többen lettek egyetemi oktatók, lapszerkesztők, tudományos kutatók, Romániában, külföldön egyaránt, olyan pályatársak, akikkel a kitüntetett mindig nagyon szívesen működik együtt főbb szakterületein, tudományos és kulturális vállalásai során. S minden bizonnyal megnevezhetem immár Egyed Emese tanáregyéniségének egy rendkívül egyéni – egyedi vonását, azt hiszem, ars poeticája szerves részeként: ez a tudomány művészet felőli, mindig alkotó jellegű, emberléptékű megközelítése.
Névjegy – pályakép (2)
Az ünnepelt oktatási tevékenysége és kutatási területe rendkívül sokrétű: az 1700 és 1849 közötti magyar irodalom története mellett színházi kultúrát, kritikai szövegkiadást, a hungarológiai tanulmányok történetét és intézményeit, illetve antik irodalom- és kultúrtörténetet tanít. Az európai irodalom- és színháztörténetre, különösen a felvilágosodás korára, illetve a francia-magyar kultúrkapcsolatokra vonatkozó kutatásai számos hazai és külföldi tudományos előadásban és konferenciarészvételben, tanulmányban, szerkesztett kötetben és önálló könyvben öltöttek testet. Főbb munkái közül itt csak néhányat emelnék ki:
Kard és penna címmel a felvilágosodás magyar irodalmáról közöl tanulmánykötetet a budapesti Osiris kiadó gondozásában (1998); Adieu, édes Barcsaym című monográfiája 2001-ben a marosvásárhelyi Mentornál jelenik meg (2001); ugyanebben az évben Barcsay Ábrahám Orczy Lőrinchez írott leveleit (1771–1789) rendezi sajtó alá és látja el jegyzetekkel Mennyei Barátom! címmel az Erdélyi tudományos füzetek sorozatban (236.)
Egyed Emese, a kutató(tanár) és tudós
Egyed Emese tudósként hisz a tapasztalatokat termékenyen mozgósító beavatásban, keresi és ösztönzi a generációk és a diszciplínák közötti jótékony párbeszédet. Ha ezen meglátásomat szövegszerűen is bizonyítanom kellene, akkor az ünnepeltnek egyetlen művéből idéznék: a Láttató világok című, a Mentor Kiadónál 2014-ben napvilágot látott színháztörténeti tanulmánykötetének Prológusában a szerző a következőt írja: „Fogadd el e közelítő könyvet (…) egészítsd ki tudásoddal, élményeiddel..." – Számomra Egyed Emese tudósi hitvallása egyértelműen tetten érthető ebben az egyetlen mondatban is: Tudósként nem akar végérvényesen lezárt gondolatsorokat, végsőkig kiforrott meggyőződéseket megfogalmazni; sokkal fontosabb számára magának a gondolatok képződésének az izgalmas folyamata, az eszmék élő közegben történő, szakmai barátságokban testet öltő, állandó cseréje.
S tudósként, azt gondolom, mindig egyidőben kutatótanárként is létezik: fiatalabb kollégáival, tanítványaival szervezett nyári kutatóútjai, számos romániai tudományos gyűjtemény (Marosváráshely, Szatmár, Bukarest stb.) közös feltérképezése valójában a tudományra és az olvasásra fordítható idő másokkal való önzetlen megosztását, a szakmai tapasztalatok és felismerések emberközeli áramlását jelentik.
Még nagyon élénken emlékszem azon tanévzáró kiskonferenciák termékeny beszélgetéseire és emberséges hangulatára, amelyeken a társaimmal együtt – tudományos szárnypróbálgatás gyanánt – első kutatási eredményeinket Egyed Emese professzor asszony kezdeményezésére olyan tudósegyéniségek jelenlétében mutathattuk be, mint Antal Árpád, Cs. Gyímesi Éva, Kötő József vagy Engel Károly. S egy pillanatra felvillan előttem életem első tudományos munkájának,
Heinrich von Kleist Heilbronni Katica című drámájáról írt német nyelvű TDK-dolgozatomnak a megbeszélése: a professzor asszonnyal a Mariánum kertjében beszélünk meg találkozót. A tanárnő gyümölcsöt, friss sajtot tesz le elénk, majd több órán keresztül együtt olvassuk, javítjuk az opuszt, beszélgetünk Kleist drámájáról, amelyre mellesleg a figyelmemet is a hungarológia professzora hívta fel korábban. Vajon az én kedves tudós őrangyalomnak mikor juthat ideje pihenni? gondolom magamban aznap este lefekvés előtt, a Mariánum-kerti tudományos agapéra hálával emlékezve vissza.
Egyed Emeséről még valami elmondható, ami csupán különleges tudósegyéniségeknek sikerül: Az ünnepelt kétséget kizáróan iskolateremtő egyéniség, hiszen a magyar felvilágosodás megkerülhetetlennek számító kutatójaként a 2000-es évek elején nem csupán az erdélyi felvilágosodás meghatározó személyiségét, Aranka Györgyöt és körét vizsgáló kutatóműhelyt hozott létre a Babeş-Bolyai Tudományegyetem Magyar Irodalomtudományi Intézetének és a kolozsvári Erdélyi Múzeum-Egyesületnek együttműködésében, de a 90-es évek második felétől az erdélyi színházi kultúra szisztematikus, csoportos kutatásának irányítása is a nevéhez fűződik. Olyan kötetek bizonyítják kutatásszervező munkájának kivételes hatékonyságát, mint a 2004-ben megjelent Az emberarcú intézmény. Tanulmányok Aranka György köréről az Erdélyi tudományos füzetek sorozatban (249.) vagy a Biró Annamáriával közösen szerkesztett Aranka György és a tudomány megújuló alakzatai című konferenciakötet (2018). A színháztörténeti kutatócsoport eredményei is több, jól ismert szakkiadványban konkretizálódtak a Scientia, a Kriterion, illetve a Erdélyi Múzeum-Egyesület kiadásában, ezek: Theátrumi könyvecske. Színházi zsebkönyvek és szerepük a régió színházi kultúrájában (2002), „Szabadon fordította...". Fordítások a magyar színjátszás céljaira a XVIII–XIX. században (2003), Néző, játék, olvasó. Dráma- és színháztörténeti tanulmányok (2004), Ismeretség. Interkulturális kapcsolatok a színház révén, XVII–XIX. század (2005), a Bartha Katalin Ágnessel és Tar Gabriella-Nórával közösen szerkesztett (Dráma)szövegek metamorfózisa. Kontaktustörténetek (2011).
Ugyancsak az ünnepelt kezdeményezésére jött létre és társszerkesztésében jelenik meg 2013-tól az Erdélyi Múzeum-Egyesület Certamen-sorozata, amely lassan egy évtizede a Magyar Tudomány Napján elhangzó 1. szakosztályi előadások szerkesztett változatának közzétételére vállalkozik.
A megjelent egyéni vagy többszerzős kötetek a bennük összegyűjtött és feldolgozott óriási adatmennyiségen túlmutatva a tudós hatalmas munkabírásának, rendkívüli tudományszervező készségének lenyomatai, ugyanakkor általuk egyértelművé válik az is, amit magam csak jóval később, az ünnepeltnek immár tanártársaként értettem meg, mégpedig az, hogy Egyed Emese számára a kutatás, a tudományművelés és tudásközvetítés nem egyszerűen szakmai feladat, hanem emberi alkatánál fogva, a világra való nyitottságából és őszinte kíváncsiságából adódóan elsősorban életforma, igazából felszabadító jellegű, mert a játékot sem nélkülöző lételem.
Névjegy – pályakép (3)
Nem véletlen, hogy Egyed Emese az erdélyi színházi kultúrát érintő speciális kollégiuma mentén hívta életre a THÉ-Trupp Egyetemi Irodalmi Színpadot, melynek játékmestere, rendezője, egyben dramaturgja is. Olyan előadások jöttek így létre kezdeményezésére, mint például a budapesti Bábszínházban 2007-ben bemutatott német nyelvű Niklas Zrini oder die Belagerung von Sigeth (Fr. Werthes) című bábelőadás a budapesti Irodalomtudományi Intézet 18. Századi Osztályának felkérésére. A Kolozsvári Magyar Operával együttműködve az erdélyi kultúraszervezés kiemelkedő mesterének sikerült a műkedvelőket és a hivatásosokat is összekapcsolnia a Gróf Bonnévál vagy az idegenek Konstancinápolyban (K. Boér Sándor) című 2011-es, Mikes- évfordulós kolozsvári ősbemutató keretében; a kolozsvári színjátszás 200. éves jubileuma alkalmából pedig 2021-ben felolvasószínházat szervezett, amikor iskolai tanárok és egyetemi oktatók, zeneiskolások és doktoranduszok az 1821-es egyik nyitóelőadást, Szentjóbi László Mátyás király vagy A nép szeretete jámbor fejedelmek jutalma című érzékenyjátékát keltették újra életre az egykori kolozsvári Kőszínház mai utódépületében.
Egyed Emese kultúraszervezői arca számomra főképpen barátságokról szól: kulturális rendezvényei az életteli szakmai találkozások és kötetlen beszélgetések helye; azt hiszem, a kultúrát elsősorban mint örömteli emberi találkozást, belsőleg is megerősítő megmerítkezést értelmezi.
Pillantás Árkádiába
Maradandó találkozásaimban Egyed Emese professzor asszonnyal, az ünnepelttel valamilyen titokzatos módon fontos szerephez jut a kert. Kérem, engedjék meg, hogy köszöntő beszédemet Egyed Emesének az 1999-es frankfurti könyvvásáron is bemutatott kétnyelvű Mesék – Märchen című kötetéből (1999) vett gondolattal zárjam:
„-Talán születik egyszer egy kislány, aki elég csöndes lesz meghallani a tiszavirág-rajzásban a szélsodorta, már érthetetlenné kopott varázsigéket; aki kútjaink, tűzhelyeink fölött őrködik majd. Harmadik életévére ragyogó lesz majd a pillantása, a kilencedikre ködbe bújt kastélyok ajtóit nyitogatja, a tizenkettedikre lénye megcsendesül, mint az érett szőlőfürt. (...) – Hátha éppen ez az a kislány – kockáztatta meg Bégoé –, csakhogy nem ismerjük fel szendergő álarcában." (Lobbanás)
Meggyőződésem, hogy mindannyian láttuk már valamikor ezt a kisleányt – mégha csak néhány pillanat erejéig is – Egyed Emese társaságában. Én – nemegyszer találkoztam már vele Árkádiában.
Tar Gabriella-Nóra
Kolozsvár, 2021. június 8-án
- A hozzászóláshoz be kell jelentkezni