Az Erdélyi Múzeum helye és szerepe az erdélyi magyar tudományos életben

Az Erdélyi Múzeum helye és szerepe az erdélyi magyar tudományos életben
Az 1859-ben létrejött, valójában hármas szerepkört – tudományos gyűjtést, feldolgozást és tudományos szakirodalmi tájékoztatást – felvállaló Erdélyi Múzeum-Egyesület közlönyeként definiált kiadvány 1874-ben indul, Finály Henrik nyelvész- és történészprofesszor szerkesztésében. Az időszaki kiadványok terve már az EME alapításának idején felvetődik. Az 1859. november 26-i közgyűlés a jegyzőkönyvét „mint külön emlékkönyvet" kívánja nyomtatásban megjelentetni, s ez a határozat nyer konkrét formát az 1860-ban induló Az Erdélyi Múzeum-Egylet Évkönyvei című sorozat megindításában. Az évkönyvek szerkesztését 1873-ig Brassai Sámuel múzeumi igazgató végzi, majd 1874-ben, az Erdélyi Múzeum beindulásával egyidejűleg a redakciós munkát Finály Henrik folyatja. A folyóirat története hét, egymástól egyrészt koncepcionálisan-formailag elkülönülő, másrészt egymással nemcsak kronologikusan, de szervesen összefonódó szakaszra tagolható.


I. (1874–1882)

1874. február 1-je az első füzet megjelenésének dátuma. A szerkesztő, Finály Henrik az Egylet havi értesítőjének, olyan kiadványnak szánja a közlönyt, ami mögött szervezeti-anyagi háttérként áll az Egyesület, szellemi háttérként pedig az 1872-ben alapított kolozsvári tudományegyetem tanári kara.

1878 októberében a történeti szakosztály meg is kezdi működését. Ez lényeges változás az Erdélyi Múzeum külsejében és lapstruktúrájában, amely addig csak szellemtudományi és természettudományi írásokat tartalmazott. 1879 januárjától az Erdélyi Múzeum borítólapjára az alábbi megjelölés kerül: „Az Erdélyi Múzeum-Egylet Történeti Szakosztályának Közlönye", ettől kezdve pedig csak a bölcsészeti szaktudományok körébe vágó tanulmányoknak áll rendelkezésére.

1882-ben a Finály nevével fémjelzett korszak véget ér. Az indulástól kezdődően 1882-ig kilenc kötetet jegyez a neve. Ezt az időszakot talán leginkább az enciklopédikus hozzáállás jellemzi, az a törekvés, hogy az Erdélyi Múzeum az Erdélyi Múzeum-Egylettel karöltve Kolozsvárt tudományos gócponttá, a lapot pedig a budapesti folyóiratokkal versenyképes kiadvánnyá alakítsa.

A lapban, főképp az első öt évben, a természettudományos írások dominálnak. 1883-ban, elsősorban a történeti szakosztály válsága és iránykeresése miatt a megjelenés szünetel.

II. (1884–1891)

1884-ben a lap borítójára az eredetinél hosszabb és definíciószerűbb cím kerül: Az Erdélyi Múzeum-Egylet Bölcselet-, Nyelv- és Történelemtudományi (1888–1891 között: Történettudományi) Szakosztályának Kiadványai. Az 1883-ban újraszervezett bölcselet-, nyelv- és történelemtudományi szakosztály nemcsak a címmel szakít, de megszünteti a periodika folyóirat jellegét is, és visszatér az 1860 óta hagyományos évkönyv-forma füzetes kiadványokhoz. Ezekben az években a szerkesztést a választmánnyal együtt Schilling Lajos egyetemi tanár, szakosztályi titkár végzi. Ekkor a Kiadványok csak olyan dolgozatokat publikál, amelyeket előzőleg a szakosztályi üléseken meghallgatnak és a választmány kiadásra minősíti őket. A szakosztálynak és a szerkesztőnek rövidesen rá kell döbbennie arra, hogy e kiadványforma nem kielégítő, az Erdélyi Múzeum-Egyletnek meg kell teremtenie a maga művelt olvasótáborát. E felfogás egyik markáns képviselője Hegedüs István, kolozsvári egyetemi tanár, aki 1888-tól veszi át a redakciós munkát.

A Hegedüs-korszak a tudományos fellendülés periódusa, Az ő helyét Szinnyei József egyetemi tanár veszi át 1891-től. Az 1884–1891-es időszak a fejlődés és a tudományos értékgyarapítás időszaka.

III. (1892–1905)

1892-ben az első két füzet újra Erdélyi Múzeum címmel jelenik meg, és ezzel új szakasz kezdődik a lap történetében. A következő 14. évfolyamon keresztül a lap borítóján címként az Erdélyi Múzeum. Az Erdélyi Múzeum-Egylet Bölcselet-, Nyelv- és Történettudományi, Szakosztályának kiadványa megnevezés szerepel.

Az 1892–1905 közötti időszakban a Múzeum évi tíz– tíz füzettel jelenik meg.

Azt követően, hogy Szinnyei József 1893-ban a budapesti egyetemre távozik Szádeczky Lajos egyetemi tanárt választják meg szerkesztőnek, aki prioritásként kezeli a folyóirat színvonalának megtartását. Ő 1905 végégéig szerkeszti a Múzeumot, mely időszakban elsődleges törekvése az olvasótábor növelése. Ez sikerül is neki: az előbbi időszak 160-as példányszáma 1896-ig 400-ra, 1897-ben 500-ra, 1898-ban 550-re-re emelkedik. A Szádeczky szerkesztette Múzeumban a történeti irány uralkodik. Több tanulmány jelenik meg a románság és a szászság története tárgyában. És ami egyértelműen újítás az előző szakaszhoz képest: már nemcsak olyan dolgozatok kerülnek megszerkesztésre, amelyek elhangzottak a szakosztályban, hanem olyanok is, amelyek nem kapcsolódnak sem a szakosztályi tevékenységhez, sem az Egylethez, esetenként tematikában még Erdélyhez sem.

A tudományos prosperitás éveit lassan a válság évei váltják fel. A gyengülő anyagi helyzetet súlyosbítja egy vehemensé váló vita az Egyesület hivatása és rendeltetése körül a szakosztályok és a gyűjteménytárak igazgatói között. Apáthy István és mások 1904 márciusában az alapszabályok átdolgozása céljából tervezetet nyújtanak be a választmányhoz, miszerint az EME változtassa meg eddigi struktúráját, szüntesse meg a szakosztályokat és ezek kiadványait, illetve az addigi széles körű tudományos és irodalmi munkásságot a gyűjteményes tárak kezelésébe tartozó új kiadványokkal valósítsa meg, olyan formán, hogy ez elsősorban a tárak ismertetését célozza.

IV. (1906–1917)

Az 1906. év lényeges változást hoz mind az Egyesület, mind az Erdélyi Múzeum életébe: az akadémiai és a muzeális irányzat közti vita az utóbbi győzelmével lezárul. Az akadémikus irány egyik erős ellenzőjét, Erdélyi Pál könyvtárigazgatót nevezi ki. Az általa 1906–1917 között szerkesztett kötetek koncepciója, struktúrája látványosan különbözik az előbbi periódusok évfolyamaitól.

Az új folyam I. kötetében a legszembetűnőbb, hogy egyrészt főképp a felolvasó ülések anyagaiból szelektál, másrészt, hogy az anyagtest tematikailag az Egyesület gyűjteményeihez, a könyvtárhoz, levéltárhoz, kézirattárhoz, az érem- és régiségtárhoz kapcsolódik. Mind formailag, mind tartalmilag nyilvánvalóan azoknak az igényeknek a kielégítésére törekszik, amelyeket irányában a szakosztály és a tudomány szolgálatára rendelt gyűjtemények feldolgozása megfogalmazhatott.

A fellendülés azonban ez esetben is néhány év múlva lanyhulni kezd. Az 1909. januári tisztújító közgyűlésen Erdélyi Pál lemond titkári státusáról, ám megtartja a szerkesztői státust.

Amikor az 1910-es években a folyóirat újra kizárólagosan a bölcsészeti szakosztály kiadványaként funkcionál, fölmerül a gondolat, hogy kívánatos volna általános jellegű tudományos dolgozatokat is közölnie. Erdélyi Pál is meggyőződik arról, hogy sokkal célszerűbb általános jellegű kiadványt szerkeszteni. 1915-ben, főként a háború okozta gazdasági nehézségek, az anyagi keretek beszűkülése miatt, csak két füzetben jelenik meg, 1916-ban pedig egyáltalán nem. 1917-ben azonban egy kötetben napvilágot lát az 1916–1917-es összevont évfolyam, igaz, az előbbi okok miatt ez is hat, szegényes, különféle papírra nyomtatva. Amikor pedig 1919-ben az Egyesület szellemi vezérkarából sokan elhagyják Kolozsvárt, még nem lehet látni, milyen jövő vár az Erdélyi Múzeumra.

V. (1930–1941)

Az 1918-tól 1929 végéig tartó évek, amelyekben az Erdélyi Múzeum megjelenése szünetel, olyan mélyreható politikai átalakulások időszakát képezik, amelyek implicite minden téren új kihívást jelentenek, és az addigiaktól merőben eltérő feladatmegjelölési definíciók megfogalmazását teszik szükségessé.

1920-ban Ravasz László teológiai tanár elnöklete alatt bizottságot hoznak létre, amelynek egyik célja azoknak a módozatoknak a kidolgozása, amelyek lehetővé teszik az Erdélyi Múzeum újraindítását. 1930-ban, nem utolsósorban Wass Otília hagyatékának köszönhetően, több éves kényszerszünet után az Erdélyi Múzeum, György Lajos szerkesztésében újraindul. Visszakerül szinte ötven évvel azelőtti kiindulási pontjához: a bölcsészeti, természettudományi, orvostudományi, jog- és társadalomtudományi szakosztályok általános érdekű erdélyi tárgyú referátumainak közös közlönye, s az Egyesület működésére vonatkozó közleményeknek is helyet ad.

VI. (1941– 1947)

E szakaszban a Szabó T. Attila szerkesztette Múzeum negyedévi füzetek megjelenését tervezi, ez a terv azonban nem valósul meg maradéktalanul, hiszen már az első évben, 1941-ben kénytelen összevont számokkal megjelentetni az 1–2., illetve 3–4. füzeteket.

1943-ban megjelenik a Jelentés az Erdélyi Múzeum-Egyesület 1942. évi kiadványairól. 1944-ben fogalmazza meg Szabó T. Attila a maga szerkesztői koncepcióját, melynek lényege: nagyvonalakban folytatni kívánja elődje, György Lajos szerkesztési gyakorlatát, azonban „a változott viszonyoknak a folyóirat célkitűzéseiben bizonyos változást kellet előidézniök". A folyóirat 1943-tól külön lapszámozott mellékletként közli az EME tárainak, szakosztályainak és tisztviselőinek évi jelentését. Szabó T. Attila a lapot deklaráltan is fokozottan és elsősorban az Erdélyre vonatkozó kutatások tudományos folyóiratává kívánja tenni. Szerkesztői szándéka elsősorban olyan dolgozatok közlése, amelyek az Erdélyi Nemzeti Múzeum Tárainak múzeumi anyagára támaszkodnak.

Az Erdélyi Múzeum-Egyesületnek a hatalom általi felszámolásával az Erdélyi Múzeum is – legalábbis időlegesen – megszűnik létezni.

Az 1941–1947-es új folyam a maga pozitivista jellegű adatgyűjtésével, hiteles feldolgozással és tájékoztató közléseivel mind a mai napig közérdekű forráskincs. Az új folyam lapszámaiban-köteteiben világosan kirajzolódik egy erdélyi „valóságtudomány" fejlődésmenete.

VII. (1991–től)

Indulásától kezdve a leghosszabb kényszerszünetet az 1947–1991-es periódus jelentette az Erdélyi Múzeum életében.

Az LIII. kötetével induló legújabb folyam címoldalán az alábbi megnevezés szerepel: Erdélyi Múzeum. Az Erdélyi Múzeum-Egyesület Bölcsészet-, Nyelv- és Történettudományi, valamint Jog- és Közgazdaság- és Társadalomtudományi Szakosztályainak Közlönye. Az évente négy lapszámba szerkesztett, magát ekkor két szakosztály folyóirataként definiáló folyóirat, amelynek szerkesztői: Benkő Samu, Dávid Gyula, Faragó József, Mócsy László, az első két évben négy-négy összevont füzetben jelenik, míg 1993-től évente kétszer, két-két összevont lapszámmal. Az 1993. 1–2. füzettől a címlapon feltűnik az akkori felelős szerkesztő, Benkő Samu neve. Ez az a periódus, amikor a jelenleg is alkalmazott lapstruktúra kialakul a maga rovataival: Főlaptest, Műhely, Szemle, In memoriam, Egyesületi Közlemények.

Az 1994. 3–4. füzettel felelősszerkesztő-váltás következik be a lap életébe, Benkő Samut Csetri Elek követi, míg a szerkesztőség összetétele változatlan.

1995-től a Múzeum angol, román, magyar tartalomjegyzékkel, valamint az egyes tanulmányok végére csatolt angol nyelvű kivonatokkal jelenik meg. 1997-től újra módosul a szerkesztőség összetétele, Csetri Elek felelős szerkesztői munkáját Faragó József, Egyed Emese, Vetési László és a szerkesztőségi titkári teendőket felvállaló Kerekes György segíti. 1998-ban a Múzeum felelős szerkesztői feladatainak ellátásával az Egyesület Antal Árpádot bízza meg, aki Egyed Emese, Kovács András, Tánczos Vilmos, Veress Károly, Vincze Mária és Kerekes György szerkesztőkkel végzi a redakciós munkát.

Az 1999. 3–4. füzettől a felelős szerkesztői megbízatást Kovács Kiss Gyöngy veszi át, ekkor a szerkesztőség névsora az Egyesület részéről Illyés Szilárd nevével egészül ki.

A lap életébe a 2004. 3–4. füzettől újabb módosulás következik be, ekkortól a folyóirat címe: Erdélyi Múzeum. Az Erdélyi Múzeum-Egyesület Elnökségének és Bölcsészet-, Nyelv- és Történettudományi, valamint Jog- és Közgazdaság- és Társadalomtudományi Szakosztályainak Közlönye. Az 1991-től kezdődő időszakban jelenik meg a súlypontos szerkesztés gyakorlata. A 2007-es évtől a szerkesztők nevei mellett feltűnik a külföldi akadémikusokból, egyetemi tanárokból álló szerkesztőségi tanácsadók névsora: Barta János, Gebei Sándor, Konrad Gündisch, Monok István, Velkey Ferenc. A lap 2004-től a bukaresti Oktatási és Kutatási Minisztérium Akkreditációs Tanácsa (CNCSIS) által tudományosnak minősített folyóirat. Egy alapjában megváltozott világban, a 20. század végén, a globalizáció egyre erőteljesebb térhódításának körülményei közepette újraindított Erdélyi Múzeum 1991 óta megjelenő lapszámai – hangsúlyosan 1999-től a szerkesztői szándék szerint – elsősorban olyan tudományos szakirodalmi tájékoztatás fóruma kíván lenni, amely szerkesztési koncepciójának tengelyében az erdélyi és az európai hagyomány ötvözete ál: az önismeret, az etnikumközti párbeszéd, a térség kultúrái közti kapcsolatok építése, az európai integráció programjának képviselete a globális és lokális kérdések elemzésével. Az Erdélyi Múzeum egyfajta híd szerepét kívánja betölteni az erdélyi és az egyetemes magyar tudománypublikálás között.


(Részlet dr. Kovács Kiss Gyöngy történész tanulmányából.)

Megjelent a Szabadság napilapban 2009. május 4-én