Gengeri János : Szamosi János(1840 - 1909)
-megjelent az Erdélyi Múzeum-Egyesület 1909-es Emlékkönyvében(kiadva: 1942-ben,Kolozsvárt) |
|
Szamosi
János
(1840-1909) |
|
|
Egész élete és mûködése példája az önzetlen kötelességteljesítésnek, a maga erején fölemelkedett becsületes, nemes ambicziónak s a pihenést nem isrnerõ munkásságnak. Azok között a társaságok között, melyeknek munkájában részt vett, fõleg az Erdélyi Múzeum- Egylet mondhatta õt magáénak, melynek alapításától kezdve tagja, 1898-tól alelnöke, 1887 -tõl kezdve bölcsészet-, nyelv- és történettudományi szakosztályának elnöke volt.
|
|
Kolozsvár hû fia méltó részt
kiván e város szellemi emelkedésének érdemébõl.
Élete 70 esztendejébõl csak mint- egy tizenötöt
töltött távol e várostól, azt az idõt,
mely alatt Bécsben egyetemi tanulmányait végezte
és Budán gimnáziumi tanár volt. Egész
élete és mûködése példája
az önzetlen kötelességteljesítésnek,
a maga erején fölemelkedett becsületes, nemes ambicziónak
s a pihenést nem isrnerõ munkásságnak.
Azok között a társaságok között,
melyeknek munkájában részt vett, fõleg
az Erdélyi Múzeum- Egylet mondhatta õt magáénak,
melynek alapításától kezdve tagja, 1898-tól
alelnöke, 1887 -tõl kezdve bölcsészet-, nyelv-
és történet- tudományi szakosztályának
elnöke volt. Szamosi János atyját elsõ gimnázista
korában elvesztvén, édes anyja szeretõ
gondja alatt kitünõ eredménnyel végezte
iskoláit. Nevelõ nagyatyja, Burián Pál,
a klasszikus mûveltségû hazafias könyvkereskedõ,
korán felköltötte benne a latin remekírók
iránti szeretetet. Nagy hatással volt reá Horvátb
Pius, a vallástan, föld- rajz és történelem
hazafias tanára s Finály Henrik, a latin nyelv és
matézis tanára, ki Horatius ódáinak magyarázatával
elhatározó befolyással volt az ideálisan
gondolkozó ifjú fogékony lelkére. Csaknem
gyermekkorától kezdve a tanári pálya lebegett
elõtte, mint elérendõ czél. Mint VIII.
osztályos tanuló egy írott ívre terjedõ
naplót írt, melybõl igazán megható
képe sugárzik felénk a nemes ambiczióval
telt, ideális törekvésû, érett gondolkodású
és lelke mélyéig vallásos ifjúnak.
S valóban mintha csak az isteni gondviselés kiszámíthatatlan
intézkedéseinek köszönhette volna, hogy élete
kitüzött czélját elérhette. Nagy befolyással
volt mindjárt további fejlõdésére,
hogy mint VIII. oszt. tanuló gr. Béldi Dénes
mellé került tanítónak. Gyakrabban látogathatta
a szinházat, melyért rajongott. Az érettségi
vizsgálatot kitünó sikerrel megállván,
a bécsi egyetemre vágyakozott, hogy ott a filológiát
tanulhassa.
. Ezt a merész vágyát egy gondviselésszerû
véletlenség valósította meg. Nevelõ
nagyatyjának boltjában, hol a könyveket és
képeket bújta, magára vonta Folliot de Crenneville
Ferencz gróf akkori divizionárius, a késóbbi
fõkamarás figyelmét, ki az ifjú ügyes
rajzait látván, XV-XVII. századbeli nyomdászok
czímereit és jelvényeit másoltatta vele
tollrajzban és a bécsi egyetemen egy 200 forintos ösztöndíjat
eszközölt ki számára. Erre támaszkodva,
1858 ószén anyjával és nagyanyjával
együtt Bécsbe költözött. De abból
a kis összegbõl és anyja mûvirágjainak
eladásából nem tudtak volna ott megélni.
Már-már el kellett magukat szánni a hazatérésre,
mikor levelet kaptak Zágrábból gróf Crennevilletól,
hogy nemsokára Bécsben lesz és Jánost
elvárja. Mikor aztán értesült a család
helyzetéról, maga vitte el János folyamodványát
gróf Thun Leó miniszterhez s még 315 forintot
eszközölt ki számára. Megélhetésük
biztosítva volt s az ifjú kettõzött buzgalommal
láthatott szaktanulmányaihoz Bonitz, Hoffmann és
Vahlen vezetése alatt s annyira megnyerte tanárainak
bizalmát és jó véleményét,
hogy Ausztriában való alkalmazással kecsegtették.
Az ifjú "Mayer" azonban nem volt erre kapható.
Mikor itthon a német és cseh tanárok helyén
magyar tanárokra volt szükség, pályázatát
a budai gimnáziumnál megürült állásra
adta be s azt szerencsésen el is nyerte: elõbb mint
póttanár, majd helyettes, végre sikeres tanárvizsgálat
után mint rendes tanár mûködött az 1872.
év októberéig s már ez idõ alatt
lankadatlan buzgalmat fejtett ki nemcsak hivatása betöltésében,
hanem a közjóra irányuló soknemû tevékenységben
is. Rendezte és kezelte a gimnázium könyvtárát,
szervezte az önképzõkört és a segélyzõ
egyesületet s nagy érdemeket szerzett a budai gimnázium
megmagyarosításában. Tevékenysége
kiterjedt az egész magyar tanügyre, melynek területe
nagyrészt mûveletlen volt, ugaron hevert vagy burjántól
volt fölverve. A nemzet elsõ napszámosai közt,
kik ezt a talajt verejtékes munkával a termékeny
gyümölcsözésre elõkészítették,
tisztelet és hála illeti meg Mayer, 1864 óta
Szamosi Jánost. Munkás és lelkes tagja, egyik
alapítója volt az Országos Középiskolai
Tanáregyesületnek s közlönyét öt
éven keresztül szerkesztette. Nagy része volt a
filológiai társaság megalakításában
is. Az egyetemen a görög irodalomtörténetbõl
(1870) nyert magántanári képesítést.
A következõ évben Pauler miniszter Németországba
küldötte a filológiai szemináriumok és
a klaszszika fillológiai oktatásügy tanulmányozása
czéljából.
E sokoldalú tevékenységnek elismerése
volt az újonnan alapított kolozsvári Ferencz
József tudományegyetem egyik klasszika filológiai
tanszékére való királyi kinevezés
1872 szeptember 29-én. A másik filológiai tanszéket
Hóman Ottó nyerte el. Az ifjú egyetem filozófiai
karán kilencz társával együtt ismét
az alapok lerakásának, a szervezésnek nagy munkája
jutott Szamosi Jánosnak osztályrészül. Ehhez
járult a tanárképzõintézet igazgatása
s az országos tanárvizsgáló bizottsági
elnökség. A filozofiai kar két ízben választotta
dékánjává s tiszteletbeli doktori czímmel
tüntette ki. 1886-ban pedig az egyetem rektori méltóságát
nyerte el. Ezenkivül Kolozsvár társadalmi életében
is nem szünõ tevékenységet fejtett ki. Egy
idõben elnöke is volt a szabadelvû pártnak,
hosszú idõn át tagja a színügyi bizottságnak,
kültagja az Országos Közoktatásügyi Tanácsnak,
melynek megbizásából szivesen tett hivatalos
látogatásokat egyes középiskolákban
kivált a klasszikus nyelvek tanításának
figyelemmel kisérése végett.
Igy rendkívüli tevékenység mellett jelentõs
irodalmi munkásságot is tudott kifejteni. Szaktudományát
elvszerû tudatossággal három irányban mûvelte.
Látva azt, hogy a klasszika filológiát az idétt
tisztán szaktudományi szempontból irodalmilag
mûvelni korai, mert nem volna alkalmas közönsége,
igyekezett elõször magyar szellemû s a tudomány
színvonalán álló tankönyvekrõl
gondoskodni. Ide tartoznak latin és görög nyelvtanai,
jegyzetes kiadásai. Másodszor népszerû,
de azért szakszerû tanulmányon alapuló
dolgozatokkal iparkodott a nagy közönségben a klasszikus
népek kulturája iránt rokonszenvet és
érdeklõdést kelteni. Ismertette a görög
tragikusokat, Sophokles és Euripides nõi jellemeit,
Medeának világirodalombeli szerepét s lelkesen
méltatta a sokáig félreértett és
jogtalanúl kisebbített Euripidest. felfedezésekkel
nem dicsekedhetnek e dolgozatok, de dicséretûkre válik
a tárgy egyes megvilágítása, a józan
kritika idegen vélemények megrostálásában
és az elõadás tetszetõs formája.
Harmadik, szorosan vett szaktudományi irányú
mûködéséhez tartoznak azok a dolgozatok,
melyekben a közoktatás és felsõbb oktatás
egyes kérdéseit tárgyalja. Rektori beszédjében
a középiskolai tanárok képzését,
egy korábbi dolgozatában az ausztriai egyetemeknek tíz
év alatt (1868- 1877) történt haladását
ismerteti s rámutat a magyar egyetemek czéltudatos fejlesztésének
szükségére s különösen a kolozsvári
egyetemnek kellõ fölszerelését sürgeti.
Az Egyetemes Philologiai Közlöny- ben kimutatja az indoeurópai
nominativus eset-voltát. Ide tartoznak szaktudományi
munkákról írt beható birálatai
is. Két nagyobb munkának tervével és elõkészítésével
is foglalkozott; sajnos, sok irányú elfoglaltsága
s bizonyos mostoha viszonyok (kivált a központtól
való távolság) nem adtak idõt ezeknek
befejezésére. Az egyik Demosthenes politikai beszédeinek
fordítása bevezetésekkel és jegyzetekkel;
a másik a Klasszika filológia története
hazánkban. E nagyszabású munkához 1861
óta folytonosan gyûjtötte az adatokat. A budai fõgimnázium
könyvtárának rendezése alkalmával
villant meg agyában az a gondolat, milyen jó és
szükséges segédeszköze volna minden magyar
filológusnak, ha könyvészeti pontossággal
egybe volna állítva mindaz, a mi a klasszika filológia
tág mezején Magyarországban vagy magyaroktól
akár külföldön is megjelent. Akkor még
nem sejtette, hogy az adatok oly nagy halmazzá fognak nõni
kutatása ,közben. Igy aztán nem elégedett
meg pusztán könyvészeti adatokkal, hanem pragmatikus
összefüggésben kutatta a koronként mutatkozó
emelkedés vagy sülyedés okait s elhatározta,
hogy beható és alapos kritikai történetét
megírja. Már tizenhárom éven át
folytatta az anyaggyûjtés fárasztó munkáját,
nem sajnálva idõt, pénzt és fáradságot,
mikor, mint egy derült égbõl való villámcsapás
zavarta fel nyugodt munkásságából 1874
januárius havában annak a híre, hogy Bartal Antal
“A klasszika filológiának és az összehasonlító
árja nyelvtudománynak mivelése hazánkban”
czímû dolgozatával foglalt széket az Akadémiában.
Szamosi, ha már elsõbbsége oda volt, legalább
egyidejúségét akarta igazolni s az Erdélyi
Múzeum 2., 4. és 5. számában nagyobb mutatványt
közölt munkájából, fölkérve
az érdeklõdõket, sziveskedjenek a tudomány
érdekében õt az esetleges hiányokra figyelmeztetni.
A Bartal-féle munka megjelenése nem lankasztotta kedvét,
mert egyrészt látta, hogy az a teljesség szempontjából
sok helyreigazításra szorúl, másrészt
az õ terve más természetû, nagyobb konczepcziójú
volt s a Bartal Antal tájékoztató bevezetése
helyett terjedelmes és beható pragmatikai és
kritikai történelmet szándékozott nyujtani.
Ezért mindjárt 1875-ben augusztus 6-án, a Philológiai
Társaság nagygyûlésén bemutatta
mûve tervrajzát s rámutatott arra, hogy tervezett
mûvét a Bartal-féle munka megjelenése,
melynek különben sok adatot köszön egyáltalában
nem teszi fölöslegessé. Nem is szünt meg foglalkozni
munkája folytatásával, tárgyáról
egyetemi kollégiumot is tartott s az Erdélyi Múzeumban
egy kidolgozott részletet tett közzé ily czímen:
Sopbokles a magyar irodalomban. Sajnos, egyrészt irodalmi viszonyaink,
melyek efféle munka megjelenését inkább
gátolják, mint elõmozdítják, másrészt
- mint maga mondja - az "irodai teendõk" nem engedték,
hogy a nagy munka elkészüljön. A gyûjtött
becses adatok nagy halmaza özvegye szivességébõl,
legméltóbb helyén, a klaszszika filológiai
szemináriumban, nem csak kárba nem vész, hanem
a szemináriumi ifjak mûködésére irányítólag
hat. Azon vagyok, hogy az adatokat felhasználva és kiegészítve
valamikor teljes befejezéshez juttassam és akkor ez
a munka maradandó oszlopa legyen Szamosi János mûködésének.
A fátum irigysége, mely élete fõ tervét
megvalósulni nem engedte, nem keserítette el Szamosi
János lelkét. Horatiusá- tól megtanulta
a Nil admirarit s tanári hivatása lelkes teljesítésében,
az ifjúság szolgálatában mindig vígaszt
és enyhülést talált. Mint gimnáziumi
tanulót is az a vágy lelkesítette, hogy jó
tanár legyen. Élete végén is azt vallotta,
hogy ha újra kezdhetné életét, nem választana
más hivatást. Nem ismerte el a Quem di odere jogosultságát,
de tudta, hogya jó tanár ép úgy, mint
a poéta: non fit, sed nascitur. Az ifjúság neki,
a mindkét házasságában gyermektelennek,
úgyszólván családja kiegészítõ
része volt. Mert bár mindenkivel szemben szives, elõzékeny,
a szó igaz értelmében humánus, de az ifjúságnak
igazi atyja, barátja volt. Igy a tanár nem vált
el benne az embertõl. Azért volt jó tanár,
mert jó ember volt, nemcsak az ész, hanem még
sokkal inkább a szív embere. Ezért nem tudott
szigorú lenni, ezért volt engedékeny és
elnézõ a vizsgálatokon is: "buktatni"
nagyon nehezére esett. De nehezére esett az is, ha azokat,
a kik teljes bizalommal tõle várták üdvüket,
betegség vagy más egyéb akadály miatt
nem maga vizsgálhatta, vagy ha vizsgálatukon nem elnökölhetett.
Ezért, ha gyöngélkedése otthon marasztotta,
saját lakásán is nem egyszer megtartotta a vizsgálatot
s halála (1909 április 27.) elõtt egy pár
nappal ágyban fekve is elvégezte a vizsgálói
tisztet.
Az ifjúság mindig hálás volt az õ
szeretõ atyja iránt s háláját és
szeretetét fényesen tanusította azon az ünnepen,
melyet 1897 okt, 19-ikén rendezett a filozófiai és
math. term. tud. kar 25 év óta mûködõ
tanárainak tiszteletére. Az ünnepeltek nevében
éppen Szamosi válaszolt az ifjúság szónokának,
Imre Sándornak lelkes üdvözletére.
Õ az ifjúság részérõl jött
ünneplésben a szeretet megnyilvánulását
látta s erre nézve így nyilatkozott: "A
tanárok és tanítványok közötti
viszony az én nézetem szerint közvetlenül
a szülõk és gyermekek közötti viszony
után következik s azt sem önzetlenség, sem
nemesség tekintetében más viszony felül
nem mulja. Ha valakire, a tanárra nézve állanak
a nemzetek nagy apostolának szavai: "Ha angyalok nyelvén
szólanék is és szeretet nincs bennem, olyan vagyok,
mint a zengõ ércz és a pengõ czimbalom."
Aki tanítványait szeretni nem tudja, az ne legyen tanár!"
. . . ." Tanárra nézve a legfényesebb elismerés,
ha megértik. Önök, Uraim, minket megértettek;
megértettek nemcsak a tudomány tételeinek és
problemáinak fejtegetésénél, hanem megértettek
a humanizmus szellemének terjesztésénél
s éppen ezért fogadják hálás köszönetünket
e szép ünnepélyért."
Az elismerést a legmagasabb helyrõl is megkapta Szamosi
János, midõn a Felség kegye udvari tanácsosi
czímmel tüntette ki. Jól esett szivének
a kitüntetés, mert corona civica-nak tekintette, melylyel
az ország királya Kolozsvár egyszerû fiát
a közjó szolgálatában töltött
élet szakadatlan munkájáért feldiszítette;
de nem vált be rajta az a közmondás: bonores mutant
mores. Õ szerény és igénytelen maradt,
a milyen mindig volt s lelke mély vallásosságával
bizonyára nem egyszer elmondta Toldival, ha megfutott életpályája
sikereire gondolt:
"De nem köszönöm azt magam erejének; Köszönöm
az Isten gazdag kegyelmének."
A régiektõl örökölt életbölcselettel,
a szélsõségek kerülésével
szépen öszsze tudta egyeztetni a keresztény világnézetet,
a nemes optimizmust. Az élet csalódásait, csapásait
férfiasan fogadta s mindvégig szeretett élni
és dolgozni s mindvégig boldog és derült
volt.
Elsõ élettársát, kit hosszas betegeskedése
alatt szeretõ gonddal ápolt, elveszítvén,
megadatott neki, hogy élete alkonyát egy második,
ifjú hitves szeretõ gondja, gyöngéd gondoskodása
arányozza meg.
A tíz régi oszlop közül, melyeken egyetemünk
filozófiai kara kezdetben nyugodott, az utolsó dõlt
ki benne; egy hagyomány távozott vele körünkbõl
testileg, az újabb magyar tudományosság alapvetõ
kezdetei nek egyik hagyományos, érdemes alakja, a ki
nem zárkózott tanulmányozó szobája
négy fala közé s nem elégedett meg azzal,
ha a már beavatottakat tanítja s vezeti a tudomány
rejtettebb ösvényein, hanem a ki összeköttetést
keresett az elvont tudomány és a való élet
között, a ki a régiek tanulmányával
a jelennek és a jövõnek tökéletesítésén
fáradozott, a ki a filológiában pótolhatatlan
nevelõ eszközt látott, melynek mûveléséveI
biztosítjuk a mûvelt nyugattal való szellemi közösségünket.
Az irodalom szeretete, irodalmunk gazdagításának
vágya lobogott az õ keblében akkor is és
fõleg éppen akkor, mikor a klasszikus világgal
foglalkozott. Ezért mondotta ki a Filológiai Társaság
1875-iki nagygyûlésén, hogy:
nevelnünk kell a gimnáziumokban olyan nemzedéket,
mely a klasszikusok tanulmányozása iránt fogékony
legyen ; le kell küzdenünk a régi nyelvek iránt
kétségtelenül uralkodó ellenszenvet a tudomány
népszerûsítésével és azzal,
hogy gondoskodunk a klasszikusok élvezhetõ mûfordításairól;
és nevelnünk kell derék, igazi filológus
tanárokat.
Negyvenkilencz évet töltött a tanári pályán,
melynek élete és tevékenysége legjavát
áldozta.
Tanári mûködésében, a.z egyetemi életben
épp úgy, mint künn a társadalomban, melynek
minden mozgalma iránt érdeklõdõtt, az
ellentétek kiegyenlítésének, a békének
és egyetértésnek embere volt. A horatiusi aurea
mediocritas elvét vallotta mindenben s tudta Sallustiusszal,
hogy: Concordia parvae res crescunt. .. A filozófiai karnak
sokáig Nestora volt a szó igaz értelmében,
ki szintén elõre és hátra tekintett, hogy
minden a legjqbban történjék s ki minden nehéz
kérdésben is megtalálta a megoldás módját.
Az egyetem érdeke volt elõtte a fõ szempont s
az egyetemet nem a tanári testületben, hanem tanárok
és tanítványok egységében látta.
Élete harmonikus, szép élet volt, nec turpis
senecta nec cithara carens. Horatiusnak életfilozófiája,
kiért már gimnázista korában lelkesedett,
végigkisérte a földi pályán. Egyszerû
sorsból, mostoha viszonyok közt, az isteni gondviselés
által, melyben rendületlenül bízott, elérte
a legmagasabb czélt, melyrõl alig álmodott. Legyen
biztató példája a csüggedezõnek s
legyen hálás elismerés tárgya közöttünk
az õ rokonszenves alakja.
|
|
|