Márkus Albert : Nagyajtai Kovács István(1799 - 1872) -megjelent az Erdélyi Múzeum-Egyesület 1909-es Emlékkönyvében(kiadva: 1942-ben,Kolozsvárt) |
|
Kovács István (1799-1872)
|
|
|
Kovács István rövid életrajza: dolgozott és tanult. Dolgozott becsülettel, ritka lelkiismeretességgel, pontos kötelességtudással és mindig önzetlenül. Tíz évnél tovább volt jegyzõ a Kormányszéknél. Fizetést semmit, munkát annál többet kapott. Még pedig nemcsak hivatalos, hanem privát munkát is. Ha fölebbvalói "kitüntetésbõl" effélékkel terhelték meg munkabíró vállát, nem zúgolódott, végezte faj át, a székelyt jellemzõ jókedvvel; dolgozott igen sokszor két ember helyett s béketûréssel nyugtázta e külön munkákért táró egyetlen jutalmat a brávót.
|
|
Egy középület emelésében
azt illeti-e a nagyobb dicséret, ki az építéshez
szükséges anyagot adja, vagy azt, aki a kész matériát
egybegyûjti, szakértõ kezekkel rendezi, formálja
s a holt anyagból mûremeket hoz életre? Az ajándékozó-e
az érdemesebb vagy az építõ? Bizonyos
azonban, hogy arra kettõjük vállvetett munkája
egyaránt szükséges. Az Erdélyi Múzeum
aligha létesül, ha nincs a két Kemény, Gyulay
s Erdély többi lelkes fõura és asszonya
;[1] de nélkülözhetetlen szükség volt
olyan emberre is, ki a nagyokat áldozatra serkentse, a hitetleneket
az intézet szükséges voltáról meggyõzze,
ügyének a jobbakat megnyerje, ki e tudományos intézetet
születésekor szeretõ gonddal ápolja, nagy
tudásával, szorgalmas munkájával gyarapítsa,
életrevaló gyakorlati tanácsaival támogassa
s egy folytonos tanulásban és munkában töltött
élet gazdag tapasztalatával megerõsítse.
Kovács István rövid életrajza: dolgozott
és tanult. Dolgozott becsülettel, ritka lelkiismeretességgel,
pontos kötelességtudással és mindig önzetlenül.
Tíz évnél tovább volt jegyzõ a
Kormányszéknél. Fizetést semmit, munkát
annál többet kapott. Még pedig nemcsak hivatalos,
hanem privát munkát is. Ha fölebbvalói "kitüntetésbõl"
effélékkel terhelték meg munkabíró
vállát, nem zúgolódott, végezte
faj át, a székelyt jellemzõ jókedvvel;
dolgozott igen sokszor két ember helyett s béketûréssel
nyugtázta e külön munkákért táró
egyetlen jutalmat a brávót. És tanult. A latin
mellett már gimnázista korában megtanult jóformán
a maga erején németül. Gubernialis kanczellista
korában hivatalos rengeteg dolga mellett is ráért
a könyvtárakban kutatni, Kolozsvár történetében
buvárkodni, Erdély és a székelység
küzdelmeit, viszontagságait tanulmányozni és
munkája eredményét a kolozsvári Nemzeti
Társalkodóban kiadni. A múlt század harminczas
éveiben már annyira otthon van Erdély históriájában,
hogy mûkedvelõ létére meg tudja biráIni
és helyre igazítani a hivatásos historikusokat.
Alapos tudással, érett kritikával írt
történeti értekezéseivel nevének
széles körben becsületet és barátokat
szerzett.
Elsõ sorban a jeles régiség- és történetkutatónak,
a lelkes gerendi grófnak, Kemény Józsefnek barátságát
szerezte meg. Szeretetük közös tárgya: a história
ismertette meg õket egymással. Az ismeretség
a személyes érintkezéssel, a sûrû
levelezéssel, végûl a közös munkával
nagy lelkeket jellemzõ bensõ barátsággá,
meleg szeretetté érlelõdött. Kemény
magához emelte, megbecsülte az egyszerû hivatalnokot,
Kovács rajongó lelkesedéssel csüngött
gr. Keményen. Hogy barátságuk mit használt
a történetírásnak, méltatni fogja,
ki Erdély és a székelység történetére
összegyûjtött és részben kiadott egykorú
naplókra, oklevelekre, országgyûlési végzésekre
stb. ma is rá van utalva.
Kovács élete czéljául tûzte ki,
hogy Erdély történetét megírja. Lehetetlen
volt nem látnia a roppant nehézségeket, miket
az adatoknak fáradságos és költséges
öszszegyûjtése iminnen-amonnan lépten-nyomon
okozott. Nagybecsû kézíratok egyházak,
intézetek birtokában hevertek rendezetlenül, vagy
kallódtak el egyeseknél gondatlanság miatt; drága
mûemlékek gondozás nélkül pusztultak,
Bécsbe vagy legjobb esetben a pesti múzeumba vándoroltak.
Benkõ József gazdag kézíratgyûjteménye
elkallódott, növénygyûjteménye elpusztult;
római felíratos köveket, gyönyörû
mozaikpadlókat III. Károly Bécsbe vitetett. Eder
Károly kizsákmányolta Kolozsvár, Szeben,
Brassó, Segesvár s a többi szász városok
levéltárait s eladta Magyarország nádorának;
Várhelyen a becses római emlékeket burján
növi be, mindenütt, minden régiség iránt
a hazafiak részérõl a legkárhozatosabb
közöny. Lehetetlen volt be nem látni e vigasztalan
állapot tarthatatlan voltát. Lehetetlen még a
laikusnak is. Hát még azoknak, a kik, mint Kemény
és Kovács tapasztalásból tudták,
mennyi nehézséggel kell küzdenie a kutatónak.
Levelezésükben nem találjuk ugyan nyomát
kifejezetten a múzeum eszméjének, de annál
több a panasz egyes adatok, ritkább kézíratok
kézrekerítésének nehézségén.
Személyes találkozásukkor, Gerenden, Kemény
kincseket érõ gyûjteményének láttán
kétségtelenül meghányták-vetették,
miképpen kellene a múltból megmenteni a még
megmenthetõt, miképpen lehetne egyesíteni magánosok
gazdag gyûjteményeit, hogy az addig elrejtett, jóformán
holt kincsek minden- kire nézve hozzáférhetõ
közkincscsé váljanak. Kemény József
és Sámuel ajánlatai legalább erre enged
következtetni. De erre fõképpen azok a megfontolt,
érett gondolatok, miket Kovácsnak e múzeum tárgyában
írt röpíratában találunk.[2] Mert
- ki hinné? - a grófok ajánlatát szükség
volt Erdély közönségének jóindulatába
ajánlani. A kik luxusnak tartották az effajta intézményt.
Kovács meg megmagyarázta, hogy Kolozsvárt, a
hol három középiskola van, Gubernium székel,
a hol Erdély lakosságának színe- java
szokott tartózkodni, ilyen intézet mindennapi szükség.
Hadd jussanak könnyebben tanulók és tanítók
a tudomány forrásához. Hadd tanul hasson, a ki
akar, hogy többé senkit ne érjen olyan szégyen,
mint a gyulafehérvári múzeum õrét,
ki kénytelen vala egy francia tudóstól fogadni
el magyarázatot egy Erdélyben talált római
régiség felõl. "Ám jól van,"
szóltak mások, "legyen múzeumunk, de honnan
vesszük ennek fentartására, gondozására
a szükséges pénzt ?" "E hon nemeseinek
és nem nemes születésû ugyan, de nemes szívû
polgárainak hazájukért való áldozatkészségébõl,"
feleli Kovács. Az 1811-iki nemesi fölkeléskor minden
normális nemes telekre 1 frt. 48 krt. róttak ki. Ha
akkor tudtak áldozni a honért a nemesek, áldozhatnak
most is, a mikor egy hasznos és szükséges intézmény
létesítésérõl van szó. Lám,
egy primipilus vagy pixidarius nemesnek évi adója 4
frt., lehet-e akkor egy normális telek után 30 év
multán 1 frt. 48 krt. sokalni 7 E rovatalból nemcsak
a múzeum felállítására és
gondozására szükséges pénz telnék
ki, hanem a fenmaradó összeget még a nemesi fölkelés
rovatalából megmaradt s a rendek rendelkezésére
álló 42 ezer forinthoz csatolván, a "játékszínt"
is végleg föl lehetne segélni. E kevés áldozattól
nem szabad visszariadni, mikor Magyarországon ugyane czélra
összehasonlíthatatlanul nagyobb összegeket áldoznak.
"fel tehát hazámfiai!" szól Kovács.
Állítsunk múzeumot! Mert általa hazánknak
nemcsak hasznát, javát mozdítandjuk elõ,
hanem díszét és dicsõségét
is. És e hon haszna és java, a hon dísze és
dicsõsége: a mi hasznunk és javunk, a mi díszünk
és dicsõségünk."
Szavának volt eredménye. A rendek az országos
múzeumnak Kolozsvárt való fölállítását
kimondták s jóváhagyás végett a
fölséghez fölterjesztették. De év múlt
év után s a jóváhagyás mindig késett.
1847-ben megsürgetik. Hasztalan. Bekövetkeznek a 48-49-iki
napok viharai, be az ötvenes évek nyomasztó csendje.
A határozat végrehajtására ki mert volna
gondolni?
1855 nyarán Kemény József nagy beteg lesz. Környezete
a legrosszabbtól tart. Mi fog történni az õ
gyûjteményével? Csak Pestre ne kerüljön
s a gyûjtemények e rendezetlen chaoszában végkép
el ne vesszen. Gróf Mikó Imre aggodalmai ezek.[3] Közli
Kovács Istvánnal, ki 50-tõl fogva mint bûnfenyítõszéki
tanácsos, Beszterczén lakik. Ezzel az Erdélyi
Múzeum ügye ismét aktuálissá válik.
De sürgõssé is, mert Kemény 1855 õszén
meghal. Meg a nélkül, hogy Kovácscsal, munkáiban
segítõtársával, eszmékben, aspirácziókban,
czélokban oly közeli rokonával még egyszer
találkozhatott volna. Lehetetlen megindulás nélkül
olvasnunk a gróf özvegyének Kovácshoz küldött
levelét. Mint nyugtalankodott, küldött Kovács
elé, ki érkezését jelezte; mint remélt,
várt az utolsó pillanatig. Hiába! Kovácsnak
egy Galicziában mulató kollégáját
kellett Beszterczén helyettesítenie. Ezért kellett
elmaradnia utolsó találkozásuknak! Pedig mennyi
megbeszélni valójuk lett volna! Végrendeletében
a gróf gyûjteményét az országos
(Landes) múzeumnak hagyja. Ilyen nevû múzeum pedig
nincs. Erdélyben éppen nincs. Mikó kétségbe
van esve; nem kerül-e a drága gyûjtemény
Szebenbe. Kovács véleménye szerint a gróf
végrendeletében az országos szót úgy
kell érteni, hogy a gyûjteményt azon múzeum
örökölje, melynek Kolozsvárt leendõ felállítása
országosan el van
határozva. . . ez lévén - folytatja - tudtom
szerint az elhunyt gróf akaratja a Múzeumállítás
eszméje foganatosításától fogva
saját haláláig." Hívták ugyan
e múzeumot nemzetinek s a nemzetiségek, kivált
a szászok kedvéért hazainak, de a gróf
országos múzeumon csak a Kolozsvárt országos
határozat értelmében állítandó
múzeumot érthette. Ha azért az erdélyi
magyarok és székelyek keblükben, Erdélyben
múzeumot akarnak állítani, arra itt az alkalom.
Csakhogy saját erejükre vannak utalva. A kormányra
nem támaszkodhatnak, mert annak nem érdeke a múzeumállítás
s ha állít is, inkább szász hazánkfiai
számára állítja. E dologban tehát
a régi nyomokon kell haladni. Országgyûlési
határozat van és az a felség elé volt
terjesztve, ki arra még nem válaszolt. A gyûjtemény
életben lévõ tulajdonosai megsürgethetnék
kérésüket. A múzeum állítására
anyag volna bõven. Eszterházi Bécsben levõ
numizmatikai gyûjteményének gazdagságát,
Erdély viszonyainak ismeretére nevezetes, sõt
nélkülözhetetlen voltát csak a Kemény
József könyv- és kézíratgyûjteménye
közelíti meg, A kormány támogatását
nem remélhetvén. az áldozatkész hazafiakra
vár a kötelesség. "Ha bizonyos tókepénzhez
juthatnánk - írja Mikónak - melynek kamatjából
Kolozsvárott nehány szobás házat kibérelni,
egy könyvtárõrt és egy szolgát fizetni
s némi kellékeket. beszerezni lehetne, ez esetben legjobbnak
látnám a gróf Kemény József halálával
elõfordult alkalmat felhasználva, a kormánytól
kérni, hogy miután az elhúnyt gróf gyûjteményét
egy mindenesetre Kolozsvárt állítandó
múzeumnak ajánlotta s hagyta, addig is, míg az
országnak alkalma nyílnék az országos
végzés folytán a körülményekhez
alkalmazkodva tovább intézkednie, engedtessék
meg a gróf Kemény gyûjteményét a
szándékolt múzeum alapjául venni Kolozsvárott,
a hol a szükségesek evégre készek.”
A bizonyos tõkepénzre, nehány szobás házra
való gyöngéd czélzást könnyû
megérteni. Mikó is megértette és 1856
áprilisában megtette fejedelmi alapítványát,
mellyel egy csapásra az Erdélyi Múzeum ügye
biztosítva volt. Özönével kapta a nemes tettét
magasztaló leveleket, de a levelek közt bizonyára
egyet sem tartott értékesebbnek, mint a Kovácsét.
"A nagyszerû, hazafias áldozatok - írja Kovács
- melyek egy nemzet szellemmûvelõdése végett
tétettek, minden idõben és minden népeknél
nagy és magasztos tettek voltak. Azok kétségkívûl
ma is. De vannak idõszakok, melyek egy vagy más nép
sorsa végleges eldöntésére béfolyással
bírnak. És vannak néha népek, melyek nemcsak
politikailag, hanem nemzetileg is veszvék, ha- hogy ezen béfolyást
önerélylyel ellensúlyozni s maguktól eltávolítani
nem tudják. Ilyen idõket élünk most. Hogy
a magyar mikor tünt fel e világ népei közt,
nem lehet tudni, de annyi bizonyos, hogy olyan csapás, mint
közelebbrõl, soha a magyart nem érte. Ha volt tehát
valaha szüksége a magyarnak nemzeti léte fentartásáról
és emelkedésérõl gondoskodnia, korunkban
igen is van. S ha létezik mód, mely által nemzetiségét
újabb körülményeinek közepette biztosíthatja
s az élõ nemzetek sorában ismét díszes
állást vívhat ki magának e mód,
úgy hiszem, fõképp a minden oldalróli
szellemmûvelõdés és mûveltség
nemzeties irányban."
A két haza minden tájára röpülnek szét
a felszólítások az Erdélyi Múzeum
ügyében. Vegyen részt tehetsége szerint
mindenki a nagy nemzeti munkában! Mindenki, nemzetére
való tekintet nélkül! Akadtak s köztük
Teleki Domokos is, kik a nemzetiségeket jónak látták
volna ki- zárni a közös munkából. Mert
az õ részvétük ártana magyarságunknak.
Könnyen megesnék, hogy e téren is elnyomnák
a magyart. Mikónak nincsenek ugyan efféle aggodalmai,
mégis jónak látja a Kovács véleményét
kikérni. Attól, véli Kovács, hogy a nemzetiségek
e múzeummal elnyomnak, nincs mit félnünk. Múltja
e földön s így múltjára vonatkozó
emléke is csak két nemzetnek van: a székelynek
s a magyarnak. A földbirtok jó és számbavehetõ
része (akkor!) e két nemzet kezén. Erdély
irodalma csak magyar. A versenytõl hát nincs okunk félni.
Mert ha mi magunk nemzetiségünket, ez országban
vezetõ szerepünket meg nem tudjuk védeni múzeum
nélkül, múzeummal sem. "A kik ellenkezõ
véleményben vannak - folytatja tovább - azok,
úgy látszik nekem, a múzeumot nemzetiségünk
oly Palladiumának nézik, minõ Pallas képe
vagy szobra volt Trójában." Igyekezzünk társnépeinkkel
vagyonban, mûveltségben, munkásságban és
tettekben lépést tartani, akkor élni fogunk múzeum
nélkül is, különben elvesztünk múzeumunkkal
együtt.
És ez Kovács István utolsó szava az Erdélyi
Múzeum ügyében. Régi álma valóra
vált. Az intézet élt, virágzott. Mikó
soha sem szünt meg elismeréssel adózni e lelkes,
önzetlen férfiú érdemei iránt. Sokat
beszélt róla Paget Jánossal, egy ideszakadt angollal,
Kovács régi ismerõséveI. Szerettek volna
fáradsága jutalmaképpen számára
a múzeumnál egy kényelmes állást
biztosítani, hadd fejezhesse be már valahára
Erdély történetét. Nem sikerült. Õ
csak a munkából kért részt, a dicsõségbõl,
a jutalomból nem. "Az én érdemem - úgymond.-
a közélet terén mindenesetre kevés és
azért az öntudat, hogy megtettem azt, mit tehetségem
s körülményeimhez képest tehettem, a kebelnyugtató
érzet jutalmával oly édesen és bõven
jutalmaz, minél kedvesebbet és jobbat, valamint eddig
soha sem kívántam, úgy ezután sem kívánok."
1. Hogy e múzeum iránt mint érdeklõdtek
még Erdély elõkelõ asszonyai is, annak
bizonyítására álljanak itt özv.
báró Jósikáné szavai: „A
hunyadmegyei fõispán azt igérte nékem,
hogy a nyáron vagy az idén valamikor ásatásokat
tétet Hátszeg vidékén s szeretném,
hogy Kovács ott lenne akkor: mert miután Múzeumunk
már van, gondoskodnunk kellene, hogy bírjunk illõ
darabokat is, miket belé rakjunk." Kovács 1845
június 21.én Keményhez intézett levelébõl.
2. Nagyajtai Kovács István: Az erdélyi magyar
nemzeti múzeum ügyében. Kolozsvárt, 1842
3. Erre és a következõ dolgokra nézve.Id.
Mikó 1855. és 56. évi levelezését
|
|
|