Szakács Józsefet búcsúztatjuk. Öt évvel ezelőtt engem ért az a megtiszteltetés, hogy laudálhattam őt az Erdélyi Múzeum-Egyesület tiszteleti taggá választása alkalmából. Akkor így kezdtem írásomat: „Most, az EME kutatóintézetének megalakulása küszöbén átértékelődik bennem az, mit jelent kutatónak lenni, és tudományos munkát végezni egy ilyen intézetben. A kutatóintézet megalakulása és a tiszteleti tagság laudációja véletlen egybeesés. Ám a sors kezemre játszik: lényegesnek tartom, hogy a tiszteleti tagságban olyan ember részesül, aki nem egyetemi oktatóként, hanem egy kutatóintézeten belül fejtette ki tudományos tevékenységét".
Ma, amikor szomorúan búcsúzunk Szakács Józseftől, már az EME intézményesült kutatói bázisának első sikereit éljük meg. Talán az is jelképes egybeesés, hogy eközben egymás után távoznak el közülünk mentoraink, mert azt sugallja, hogy átadták a stafétabotot, tudásuk javát, s rajtunk a sor: a cselekvés, a felelősség és az igazi értékek megtartása, a tudás fejlesztése és továbbvitele.
Szakács József Válaszúton született 1931. augusztus 17-én. Középfokú tanulmányait Bukarestben kezdte, majd Kolozsváron folytatta, s itt szerzett érettségi diplomát 1950-ben. A kolozsvári Politechnikai Intézet gépészeti karán „Érdemes oklevél"-lel fejezte be a gépészmérnöki szakot 1954-ben.
A brăilai Progresul Gépgyárban mérnökként kezdte pályafutását 1955-ben. 1957–75 között a kolozsvári Tehnofrig Gépgyárban dolgozott különböző vezető beosztásokban, majd 1974-től 1991-ig a kolozsvári Élelmiszer- és Hűtőipari Géptervező- és Kutatóintézet fő tervezője, illetve a tervezőosztály vezetője, mely 100 személyt foglalkoztatott.
Számos ipari szabvány szerzője (14 állami, 5 szakági), saját tervei alapján több élelmiszeripari gépet üzemeltettek, köztük a DIBUMAR-4 típusú tésztaosztó gépet, amelyet hazánkon kívül Európa számos országában (Magyarországon, Olaszországban s az egykori Német Szövetségi Köztársaságban, illetve Csehszlovákiában) és Iránban is szabadalmaztak. Mindezek elismeréséül 1972. június 2-án az Országos Szabadalmi Hivatal feltalálói okirattal és jelvénnyel tüntette ki.
Szakács Józsefnek szívügye volt a magyar műszaki nyelv ápolása, társszerzője volt a Magyar-román műszaki tudományos szótárnak, melynek újabb kiadásán munkálkodott, munkatársakat gyűjtve maga köré.
Kötetben megjelent legfontosabb munkái: Vitorlázó- és sárkányrepülés (Bartha Bélával, Kriterion Könyvkiadó, Bukarest, 1981.; illetve ennek saját fordítású román változata: Planorism şi deltaplanorism. Editura Sport şi Turism, Bukarest, 1983.); Műszaki rajz és modern rajztechnika (Péter Loránd és Nagy János társszerzőkkel, Műszaki Könyvkiadó, Bukarest, 1986.); Technikatörténeti kronológia (társszerző, Stúdium Könyvkiadó, Kolozsvár, 1997.); Román-magyar műszaki szótár (társszerző, Kolozsvár, 2005.); A műszaki kutatások és fejlesztések kialakulása Erdélyben, a Bánságban és a Partiumban a kezdettől a XX. századig (társszerző, EME, Kolozsvár, 2006.). A fémmegmunkálás technológiája, szerszámai és munkagépei c. tankönyv társfordítója (Nagy Ákossal és Péter Loránddal közösen, Didaktikai és Pedagógiai Kiadó, Bukarest, 1980.).
Nemcsak műszaki tervezőként volt számára fontos a bátorság, a kihívás a mindenkori új dolgok iránt, a kitartás, a tudatos építkezés s az eredmények hasznosítása. Mérnöki pályájával egészséges párhuzamban épült sportpályafutása is. Mindkét területen a tökéletességre törekedett, s tudását ilyen módon fejlesztette. A sportban is művelte, oktatta s bírálta a szakmát: a Román Repülőszövetség (FAR) leigazolt vitorlázórepülős, motoros sportrepülős, sárkányrepülős szakoktatójaként és versenybíróként.
Az EME Műszaki Tudományok Szakosztályának is alapítója és választmányi tagja volt. Tudományos munkássága elismeréséül 2005-ben tiszteleti taggá választotta a közgyűlés.
Búcsúzunk tőle. Búcsúzunk Szakács Józseftől, a mérnöktől, a műszaki írótól, az élsportolótól, a munkatárstól, a kutatásvezetőtől s a magánembertől.
S nemcsak az EME elnöksége, nemcsak a Műszaki Szakosztály nevében, hanem „tanítványaiként" is. Élénken emlékszem arra az időszakra, mikor mint kezdő tervezőmérnökök rendszeresen értékes tanácsokért jártunk kutatóműhelyébe, egyetemen nem oktatott „szakmai titkokért" kerestük fel, s mindezek mellett mást is tanulhattunk, elleshettünk tőle: a munkához való viszonyt, a precizitást, a kitartást, a kutatásban való alaposságot, a kivitelezésben való felelősségérzetet és az új iránti folytonos érdeklődést. Igen, tán ilyen lehet az igazi mérnök s kutató egy személyben. S utolsó éveiben ráadásként emberséget is tanított nekünk, hogyan lehet valaki igazi társ a nehézségek közepette. Az úgyszintén kiváló szakembert, vegyészt, feleségét ápolta több éven keresztül, akit szintén nagy tisztelettel ezelőtt tíz nappal kísértünk utolsó útjára.
Lehet-e ennél szebb értékkel búcsúzni? A stafétabotot időben átnyújtotta, így emléke mindannyiunkban megmarad.
Pihenése társa mellett legyen csendes itt a házsongárdi panteonban!
Bitay Enikő
- Loghează-te să postezi comentarii