Gyalui Farkas : Újfalvi Sándor(1792 - 1866)
-megjelent az Erdélyi Múzeum-Egyesület 1909-es Emlékkönyvében(kiadva: 1942-ben,Kolozsvárt)
Újfalvi Sándor
(1792-1866)
Ujfalvi Sándor hagyatékát kegyelettel õrzi az Erdélyi Múzeum. A tõke, melyet hagyott, ma is kamatozik az egylet munkája részére, de hagyatékából a minden anyagi vagyonnál értékesebb az a szellemi hagyománya, mely most kezd gyümölcsözni - emlékíratai.. Immár rövid idõ multán az Erdélyi Múzeum-Egylet költségén, kiadásában megjelennek az emlékíratok és a maga "érdekes elõadásainak teljes fûszerével" elbeszéli bennök a sírban porladó hû magyar szív a XVIII. század utolsó két évtizedétõl kezdve a szabadságharczig azt, a mit tanulság s emlékezetnek okáért megõrizni szükségesnek vélt s miket halála után tizenöt évig pecsét alatt tartani rendelt. E hagyatéka azért becsesebb elõttünk minden kincsnél, mert általa maga-magát osztja szét nemzetének, a maga hûséges magyar lelkét, eszményeit s törhetetlen fajszeretetét. Hogy mindezt az Erdélyi Múzeum oltárára tette, bizonyítja nemcsak bízodalmát az új intézmény iránt, de sejtelmes lelkének hitét is nemzete közel újjászületésében. Hála azoknak az úttörõknek, kik a már ájult nemzetben ezt a bízodalmat fel tudták kelteni s így munkára ébresztették.
Az Erdélyi Múzeum oltárának lángja az áldozatra sietõk közt egy öreg erdélyi nemes alakját világitja meg. E szentelt tûz lobogásánál nézzük õt pár pillanatra: Ujfalvi Sándort. A régi marosszéki pixidáriusok utóda, kinek egyik õsét a XVII. században Erdély fejedelme hadi érdemei elismerésére emeli nemességre, Dobokában Kaczkón .születik, 1792-ben. Apja, zajos ifjúság után, a ridegségig szigorú falusi nemes, a kinek háza nemcsak vára, de mindene: ennek él; abból ruházkodik, a mit házánál szõnek, fonnak. Kertjében termett gyümölcs édesebb neki a délvidék minden fûszerszámánál, megyéje földje kedvesebb bármely tündéri tájnál. Vas- szorgalom, szívós kitartás, takarékosság, engedelmesség felebbvalói iránt, háza népétõl maga követeli a feltétlen hódolatot, gyermekeit edzeni akarja az élet viharaiban s ezért könyörtelenül kemény hozzájuk : ime életbölcsességének alapja.
Az anya pedig mintaképe a nõi jóságnak, a magyar házi asszonynak; gondozója, vezetõje a háznak, a belsõ gazdaságnak; a háztartás királynõje - csak arra ér reá, hogy övéit szeresse, férje szigorúságát engesztelje. Csupa munka és csupa szeretet. A családban, mint annyi magyar köznemesi családban az Írói talentumnak forrása fakad
föl. Ujfalvi Sándor nagynénje a mély érzésû Krisztina költõi, különösködésre hajló lélek, az írói készség Sándorban is, más oldalági rokonában is nem egynél jelentkezik. Nem mindenik mûveli, de hogy a tehetség mint egy atavisztikus örökség megvan bennük: kéziratban maradt próbálkozásaikból, leveleikbõl is látszik. A mi emberünk, mint gyermek az enyedi kollégiumban nevelkedik, az erdélyi nagy fejedelem e zseniális alkotásában, mely századok elõtt megvalósította az ingyenes oktatást, a bekerülõ szegény paraszt szülõk gyermekét ingyen nevelve, sõt táplálva felsõ oktatásuk befejezéseig, mig kész emberré, férfiuvá nem nevelte. E nagy épületben látja a kis diák az egyenlõséget, melyet künn nem tapasztalhat, odabenn egyaránt büntetik a nemes urfit s a paraszt gyereket, ott a szorgalom s kitartás, a tudás adja meg a nemesi elõjogokat. Jogra Kolozsvárra kerül s Marosvásárhelyre, hol joggyakorlatot is folytat, itt megtanítja atyja arra, hogy becsülje meg a pénzt, mert elmulatván pénzét, szörnyû nélkülözések közt tengõdik, de a kemény leczke használ s a takarékossá vált ifjú megtakarított pénzével anyját ki. segítheti egyszer: az öröm mit ezért érez, bizonyára egyik forrása késõbbi takarékos, vagyonszerzõ s megtartó erejének.
Az ifjú Sándor nekiindul a nemes ifjak rendes útjának, patvarista majd asszesszor, sõt õ tovább is megy: Bécsbe kerül az udvari kanczelláriához s megismeri a nagy. szabású bürokratikus szolgálatot s a fényes nagyvárosi életet egyaránt, hogy hazakerüljön kis megyéjéhez s parányi falujába. De itthon nyugalom s boldogság várja, 1820-ban megnõsül, feleségül veszi Lészay Juliát. Szigorú atyjából bõkezû, boldog örömapa lesz, hogy nemsokára megtérjen az õsi földbe. Ujfalvi Sándor pedig gazdálkodni készül s fiatal feleségével együtt, falusi jószágán, Szakaturán, valamelyes kis apró jobbágy-boldogító államot alkot, oláh jobbágyai elé öntve emberszeretetét, bõkezüségét, túlzásig menve a jóindulatban, úgy, hogy elkapatottá tette elkényeztetett embereit - kik majd a forradalom idején kirabolják azt a nemesi kuriát, melybõl csak szeretet s bõség áradt feléjük. Már atyja révén ismerkedik meg Ujfalvi Sándor a Wesselényi családdal s barátságba jút Wesselényi Miklóssal, birtokától nem messze szomszédjával, ami döntõ befolyással irányítja gondolkodását, érzéseit a közügyekrõl s a politikáról, Maga is edzett vadász, a ki a lovaglásban, vadászatban, vívásban, mesteri tökéletességgel s kitartással bíró Wesselényinek kedves vadásztársa is lesz, Élte végéig meleg barátság fûzi õt Wesselényihez és senki más hûségesebben s nagyobb közvetlenséggel meg nem tudta rajzolni ezt a tüneményes férfiút, a maga zord nyerseségében, szertelen fájdalmában, erõs szeretetében és izzó hazafiságában. Hogy menynyire tisztelte s mily magasra tartotta hódolatában Wesselényit Ujfalvi s menynyire megérezte fontosságát nemzetére, azt emlékiratában panaszolja, melyben sikerült Wesselényi Miklós alakját s életét oly közel hozni hozzánk, mint azt senki más nem tehette, sem elõtte, sem utánna,
A harminczas évek elején feleségével Balatonfüredre útazott Ujfalvi Sándor, kúrára, Wesselényi ekkor ismerteti meg Pesten Széchenyivel, Füreden pedig Deák Antallal ismerkedik meg, meglátogatja Kisfaludy Sándorékat s a gyöngéd tiszteletteljes barátság, melyet iránta érez, mindkettejük közt megmarad mindvégig, a távolból is levelekkel keresik föl egymást, A Romladéknak elnevezett kis Szakatura községbe Wesselényi levelein kivül Deák Antal, Deák Ferencz levelei s nemcsak államférfiuk s politikusok, de nagy költõk írásai is érkeznek, Vörösmarty, Bajza s mások honfi-sorait olvassák az Ujfalvi udvarházában, Bécsbõl, Kolozsvárról kap leveleket a házigazda a politikai s irodalmi élet eseményeirõl.
Maga is résztvesz a megyei életben s mint királyi hivatalos, a kolozsvári országgyûlésen is, ez utóbbi tiszte miatt 1841- ben Kolozsvárra költözött, Itt. még szorosabb összeköttetésbe jutott a közélet vezetõivel, A forradalom Ujfalvira nézve a szenvedések útjának kezdete, Kedélyét megrendítette az, hogy jószágán saját volt jobbágyai kirabolták, lakását feldulták s talán magát is halálra keresték. Ám nem anyagi kára, hanem a nemzeti ügy legyõzetése s a beállott lélekölõ abszolutizmus borított reá mély gyászt, e lelki sebei soha sem hegedtek be, sõt arra sem volt képes, amit akart, hogy leírja a forradalom rémképeit, bár erre szándéka volt.
Két vigasztalása volt a reménytelenség felé hajló férfiúnak. A vadászat, melyben gyakorlata, kitartása és tapasztalatai által országos hírre tett szert s a - tolla. Naláczi emlékíratainak hatása alatt Kõváry László buzdítására, sürgetésére s kivált imádott feleségének óhajtására megírta emlékíratait 3 kötetben. 1854-ben fogott hozzá s több, mint egy évig dolgozott memoirjain, melyekben czélul tûzte ki a régi erdélyi társadalmi élet megrajzolását. A mint az írásba belekóstolt, vadászati éleményeirõl, tapasztalatairól, vadászati felyóiratokban szivesen ír nagy örömmel fogadott közleményeket, elbeszéléseket is fordítgatott.
Maga elé varázsolt ifjú kora, midõn még nemzete az abszolutizmustól szabadon, az europai fejlõdés és haladás útján haladt elõre, oly geniális vezetõk útmutatásával, kiket õ személyesen ismert s vadászatainak emlékei - ezek feledtették lelki fájdalmait, csüggedését. Ekkor a legnagyobb sötétségben derengõ fény látszik Kolozsvár felõl. Mikó Imre gróf megindítja a mozgalmat az Erdélyi Múzeum létesítésére. Hogy mi volt Mikó Imre terve, minõ perspektiva állott elõtte, midõn az Erdélyi Múzeum elõmunkálatait megtette, azt jellegzetesen tudjuk bizonyítani Ujfalvival is. Az elbúsult, elcsüggedt öreg nemes, Wesselényi bizalmasa s az õ eszmekörébe belenevekedett férfi lelke földerûl - nemcsak egyszerû gyûjteményt lát a tervezett alkotásban, érzi, hogya magyarság egy hatalmas intézményérõl van szó, mire így ír Kolozsvárt 1856 deczember 13-án kelt levelében Mikó Imre grófhoz:
"Nagyméltóságú Gróf Úr! Minden idõben szivemen hordottam nemzetem jólétét s kora ifjúságomtól küzdöttem érte ösztönbõl és polgári kötelességbõl, most is, midõn Nagyméltóságod kitûzte a Kolozsvárott székelendõ Országos Múzeum megalapításával a lobogót s ez által polgári kötelességünk teljesítésére egy új tért jelõlt ki, sietek magam is járulni parány erõmhöz képest annak gyámolításához, mert úgy vagyok meggyõzõdve, hogy a Múzeum leend frigyládája az Erdélyi Magyarságnak, melybe nemzeti kincsei lerakatnak s õriztetnek a jövõ nemzedék részére, mely hálaérzettel borul and ala- pítója sírjára s áldandja porait!"
Tehát a frigyláda. Abban az idõben, midõn a sorok közt írtak, világosabban alig fejezhette volna ki valaki azt a gondolatot, hogy az új alkotás lesz vezetõ intézménye az erdélyi magyarságnak az, melyben bizva kell küzdeniök s gyõzniök a szent, nemzeti harczban s munkában.
Ujfalvi már ekkor kötelezte magát, hogy maga s neje nevén két részvény után fizet élte fogytáig. "Halálunk után, pedig - folytatja Ujfalvi - a mi valószínüleg a közeljövõben vagyon, végrendeletemben állapítottam az érintett Múzeum javára ötezer ezüst forintot, vagyis tizenötezer ezüst húszasból álló összeget, melynek kamatját mindkettõnk halála után élvezendi az intézet."
Nemcsak e tekintélyes s a forradalom alatt szenvedett károk miatt gyengült vagyoni állapotához mérten bõkezü alapítványt jelenti be, hanem a múzeum részére adományozza mindazt, a mi legkedvesebb, legbecsesebb a birtokában. Kéziratban levõ emlékiratát egész sereg könyvét s büszkeségét: kitömött szárnyasállatait, vadásztrofeumait s nehány nagyon becses festményét, köztük Kisfaludy Sándor arczképét, felesége részérõl pedig nehány érdekes ereklyét - így Apafi Mihálynénak egy pár piros csizmáját s úti ezüst zománczos kanalát. Megjegyzi azonban külön utóiratban, hogy "mindez önkéntes felajánlataimat oly meg- határozott kikötéssel teszem, hogy az intézet kizárólag Kolozsvárt és belszerkezete magyar légyen: ellenkezõ esetben azonnal más intézetre szállíttatván."
Az értékes alapítványt Mikó gróf maga köszöni meg Ujfalvinak. Köszönõ levelébõl ismét a sorok közül, de világosan kiolvasható a meleg szeretetteljes érzés a hazafi iránt, ki megértette, hogy mirõl van szó s minõ rendeltetése van a létesítendõ alkotásnak:
Méltóságod igaz magyar hazafisága - úgymond Mikó Imre gr. Kolozsvárt 1857 január 24-én kelt s Ujfalvihoz intézett válaszában, - mely eddigel õ is számos tettekkel s a közjó érdekében gyakori és hû fáradozásokban nyilvánult, mindig bírta az én bensõ tiszteletemet, azon legújabb példányszerû elhatározása által azonban, mely szerint az alapítandó Erdélyi Múzeum javára 5000 forintot véghagyományilag biztosítani méltóztatott, nemcsak az én teljes rokonszenvemet s hazafiui mély tiszteletemet foglalá le Méltóságod és úri neje részére, de egyszersmind minden, jelen állásunkat ismerõ s jövendõnkért aggódva fáradozó honfinak és honleánynak elismerését nyeré meg s mindkettõjük becses emlékének fenmaradását a magyarok hazájában, míg magyar lesz, örökre biztosítá.
Ujfalvinak az alapítólevelében írott szomorú sejtelme hamar következett be. Ujfalvi gyöngéd felesége, az õ õrzõ angyala, 1858-ban meghalt. Hogy minõ csapás érte e veszteséggel, hogy mit érzett, azt, ha egyébb nem, felesége sirkövén az a pár sor szívigható fájdalommal most is zokogja, melyet maga írt végrendeletében, felesége halála után, 8 év mulva, mikor az egyedüllét az aggság s a kínos betegség elõl Ujfalvi Sándor a halálba menekült, önkezével vetve véget életének Végrendeletében hagyományát az Erdélyi Múzeum részére biztosítja s ezenkívül az akkor már megerõsödöttnek látszó nagy intézmény mellett szakaturai birtokát a Kolozsvári Nemzeti Szinháznak hagyja, mint a melytõl a magyar nyelv s a magyar szellem ápolását várja.
Ujfalvi Sándor hagyatékát kegyelettel õrzi az Erdélyi Múzeum. A tõke, melyet hagyott, ma is kamatozik az egylet munkája részére, de hagyatékából a minden anyagi vagyonnál értékesebb az a szellemi hagyománya, mely most kezd gyümölcsözni - emlékíratai. Immár rövid idõ multán az Erdélyi Múzeum-Egylet költségén, kiadásában megjelennek az emlékíratok és a maga "érdekes elõadásainak teljes fûszerével" elbeszéli bennök a sírban porladó hû magyar szív a XVIII. század utolsó két évtizedétõl kezdve a szabadságharczig azt, a mit tanulság s emlékezetnek okáért megõrizni szükségesnek vélt s miket halála után tizenöt évig pecsét alatt tartani rendelt. E hagyatéka azért becsesebb elõttünk minden kincsnél, mert általa maga-magát osztja szét nemzetének, a maga hûséges magyar lelkét, eszményeit s törhetetlen fajszeretetét. Hogy mindezt az Erdélyi Múzeum oltárára tette, bizonyítja nemcsak bízodalmát az új intézmény iránt, de sejtelmes lelkének hitét is nemzete közel újjászületésében. Hála azoknak az úttörõknek, kik a már ájult nemzetben ezt a bízodalmat fel tudták kelteni s így munkára ébresztették.