Tompa Mihály: Gróf Mikó Imréhez (1860. Széchenyi halálakor)
- megjelent legelõször a "Vasárnapi Ujság" 1860 július elseji 27. száma címlapján -
Mint gyors döfésre, mely a szivbe hat,
Kinos hideg fut át minden tagon:
A gyászhiren, mit kisért iszonyat,
Feljajdult mély fájdalomban a hon.
Mi szivünk õ, mi hû szivünk vala,
Vérrel tartván minden kicsiny eret;
Férfiúvá növénk fel általa,
S e dús, nemes szív - ime megrepedt!
Ha lesz: midõn jókedvre megnyeri
Ez a nemzet borongó végzetét,
Mely a pásztor ugyan veri... veri...
Hogy elszórná a nyájat szerteszét !?
Egyenkint ád az ég nagyot nekünk,
Ki véd, emel s létünkkel összeforr;
És megrázkódunk... és megrettenünk...
Midõn eltûnik, mint meteor

Rég megvirradt, az idõ nincs korán,
A gabna sok s az arató kevés;
Óh, hogy ne volna a küzdõk során
A legnagyobb gyászos kidõlte, rés !?
Ki népét jós,bíró s vezér gyanánt
Óvá,ítélte és vezette hûn;
És látta már a boldog Kanaánt,
S nem ért oda,-eltünt titokszerün!

Óh,van nekünk,van elég bánatunk,
Ösmérjük a titkon ölõ sohajt;
Egyik bajból még fel sem lábadunk,
Már a másik szorongat és fogyajt!
Örömeink is olyan árosak....
Erõsségünk is üt rajtunk sebet;
Im,--orczáink a könytõl sárosak:
Koronája fejünknek elesett!

Mégis,--dicsõség a dicsõ néven!-
Nem a halál,az élet itt nagyobb!
Az elmulás szép tünemény,
Ha ily napnak sugáritól ragyog.
Ki ez:ki el nem ment apáihoz?
De mily kevés,ki akkép méne el:
Hogy nyomdokán áldás,fény áradoz,
S még neve is gyújt,bátorít s emel!

S e nagy szellem,-vivén hogy tovaszállt,
A honfi bút,eme fényes ködöt :--
Teljes szívbõl szeretni a hazát!
Ez az,mit onnan is lelkünkre köt,
S int: hogy munkás élõ fiak legyünk,
Ne sírjánál kõvévált Niobék,
Hogy közelebb jõjön a nap velünk:
Melyért küzdött s melyrõl õ álmodék.

TE,a ki legjobban érzed magad
A gyászt,melylyel sorsunk most büntete:
--Mert legnagyobb a földingás alatt
A legmagasb orom rendülete,---
Bíráld meg lelkedet! Ember és barát
Méltó könyét titkos szobádba vidd!
S lássunk nyilván,a honnak nagy fiát:
Szilárd lélekkel,mint egy rómait!

A honfiúság szép,nagy nevezet,
De áldozó tisztet ruház reánk;
És vétenénk: ha kinzót,nehezet
Nevében nem gyönyörrel hordanánk!
A honfiúság szent örök! de sok,
Sok terhe van,--s jaj nekünk még ha nõ!--
A mult annyit lerovatlan hagyott,
S uj tartozást hoz a jelen s jövõ.

Ragadd gyorsan, Erdély Széchenyie.
Ragadd kezedbe a szent lobogót!
Elöl s fenn kell annak lebegnie,
Mint a midõn az õ kezébe volt!
Ki hú, ki jó: gyújtsd e zászló alá,
Haladj velök s küzdj lankadatlanúl!
Hogy Ó, ki már harczait megharczolá,
Avasson fel méltó utódáúl!

Az elv, igazság, - mint az lsten egy -
Más tisztelet, más hit: bálványozás;
Te vonj s ébreszsz! te ösztönözz, te feddj!
Hogy kishitût s botlót nyomodba láss!
Költsd a lelket, ha bûnös nyugta van,
Önitélet gondját vessed belé!
Hogy mint delejtû ingjon nyugtalan,
Mig a kellõ irányt fel nem lelé.

És azt, nemes haraggal ostorozd :
Ki a szent ügy vesztére esküvék!
Ki tesz gonoszt: nyerjen dijúl gonoszt.
Attól forduljon el föld és az ég!
Csúfolja meg magzatja kire néz,
Ne várja csók hölgyének ajkain,
Legyen álma látásoktól nehéz, -
S fusson magától, mint futott Kain!

Egy ezredév, hogy e hon a miénk,
S még most kezdjük szeretni igazán;
Harczos nemzet, csak a kardban hivénk,
Nem indulánk el a bölcsek szaván;
Taníts: - mint a faág ha szél zudúIt,-
Egy törzsökön egymáshoz hajlani!
S hogy a nagy lelkek útja, biztos út:
Különb nép lenni, mint a hajdani!

Felszántva, törve, - s ázva eleget, -
Kész a föld: s a kalászt megtermené
Vesd a magot, nem nézve a szelet!
A kéz mienk, az áldás Istené!
Magas lelked nem bánja: hogy talán
Más köt kévét a magvetõ helyett;
Csak a boldog aratók ajakán
Halljon a mezõ vidám éneket.

És megjön a víg ének ideje,
Zeng a mezõ és fája tapsoland;
Harsogva fut a folyam lefele….
Csak légyen egy szent czél felûl s alant!
És hit magunkban, hit jövõnk felõl,
Hit, mely mozdít helyökbõl hegyeket!
S ha a vezér szilárdan jár elõl,
S a szent ügyért: áldoz, tûr és feled.

Mert a nagyság tûz: mely fénylik s hevít,
De mely körül szálldos füst és korom;
Megkáromolja a nép szenteit... . .
Ne félj, ne várj ! s nagy lészsz mindenkoron !
És hódító! ha csáb ellen, s midõn
Hátad megett nehéz zár csikorog:
Egynek talál minden helyzet s idõ,
S meghalsz, de szólsz: "a föld mégis forog !"

De tisztedben, mit és hogyan mívelj:
Jól tudja nagy lelked, s folytatja már!
Még elhagyott, setét még annyi _hely... . .
És, annyi eszme megváltásra vár!
Élj: hogy midõn ama kéz megjelen,
A történet híven író keze:
A maradék is emlegesse fenn:
Felõled a mit az feljegyeze !