Perlaky László: Hidvégi Gróf Mikó Imrének (Kolozsvárt, április 1856.)

- megjelent az Erdélyi Múzeum-Egyesület 1909-es Emlékkönyvében (kiadva: 1942-ben, Kolozsvárt) -
Ki vagy te, csendes vérmérséklet?
Anyagba zárt, de mégis nyilsebes
Szellem, ki zajt nem ütsz, csak áldozol.
Csak dolgozol hazánk dicstemplomán?
Talán egünknek egy új napja vagy,
Új rendszerünknek Istent?l adott,
Melynek hogy lezúktak véres napjaink,
Azóta lelked, tiszta fényedet
Bámulva látjuk mindig s mindenütt
Hol szépre, jóra nincs még törve út !

Vagy épp az Urnak vagy vérangyala,
- Ki volt õskorban Juda védletén -
Leküldve, hogy kiirtsad egymagad
E rég kínolt hon ellenségeit ?
Lehet ! Lehet ! . . . Mert lépted ildomos,
Szablyád az ész, a láthatatlan és
Sebes szökésü mint villamfolyam.
Legyen ! Legyen ! . . . Mert tönkre jut hazánk.
S bús romjain majd õsök lelke sir !
Ah mert a honnak szörnyek elleni ! . . .
Ismerned õket kell, . . . te ismered ! . .

Fõ-fõ vezérök: a pártoskodás,
E régi ördög! . . . Edzett hõsei:
Ábrándozás, és bús lelkesedés
Szikár remények és sok volt után;
Az elfogultság, önzés gyávaság,
Fukarság ott, hol kér a szent haza,
Bezárva míg . . . míg . . . koldusára kél. -
Szájakodás és némaság ahol
Sikertelen; a vak gyanuskodás
A társas élet e lángostora;
Üres kevélység, önhitség és magasb
Körök hernyója a hivalkodás;
A hüllõ-bõrü ál hízelkedés;
õsök nevével gyáva kérkedés
Nem merve lépni gyémántnyomdokin.
Hamis közöny, e rút államkígyó!
Irigység, e nagy embertárs-faló.
Ezek hadokkal fosztják a hazát,
És elriasztják a hon-géniust.
Ezekre törsz te urnak angyala
S leküzdve õket megváltod hazánk.

Igen, te az vagy, Istentõl adott,
Nagy tetteidbõl látjuk, hogy ki vagy!
Nem a csodás kard: példád, a nemes.
Kivonva jár a hon tar térein,
Hogy lelkesítsen harcra ezreket,
S leküzdi a hon ádáz ellenit,
S e szenvedõ fajt, ezt a hû magyart
Trónnak, hazának dicsben tartja fenn.
Te hû a trónhoz, hû a honhoz is,
Feddhetetlen úton törsz a cél felé,
Mely a közjó, s mely szent a szent elõtt:
Majd így írod fel a kor homlokán,
Hogy a királynak híve: hazafi!

Igen, te új világunk napja is!
Dicsõ lelkednek tiszta fényinél
Látjuk hiányink, látjuk sérveink,
S hírelt nagyságunk rejtett foltjait;
S mert lelkedet kiírtad tenmagad, -
Belõle tudjuk a biztos modort,
Mely más sérelme nélkül boldogít,
S mely az igéret földjéhez vezet.

És a modor? A munka s áldozat!
Te e kettõvel fellobogtatád
Honunk oltára szunnyadó tüzét:
Mert im alig van üdvös vállalat,
Melyet nem ékit s biztosít neved!
Leírod lelked szellemkincseid:
S Erdély múltjának rejtett csarnokit
Miként kincsásó rendre fölvered,
Hogy drágaságit nemzetednek add!

De hogy Erdélynek ?semlékei,
A régi múltnak néma szónoki,
Történelem meg annyi gyöngyei,
S a termõ zatnak ritkaságai
Elmélet-tárgyul fennmaradjanak,
- Mert a jelenkor múltakból okul -;
E közhaszonra díszes palotád,
S kedélyderítõ pompás parkodat
õs emlékeinknek õrzõ menhelyül
Nemes polgár! a honnak áldozád.

Példád fenn! Mózes rézkígyójaként,
Hogy rátekintve érjünk gyógyulást,
Hogy rátekintve, õsi bûneink
Nagy büntetése: régi és új bajunk
Enyésszen el mint perc perc után!

Vezérül állsz Erdély Scéchényie!
Utánnad indul minden jó magyar!
Mert szent a cél, mert jogszerû a mód,
Miket választa szíved és eszed . . .
Vezess a rég várt közjólét felé!

S ha majd elérve lesz, vagy csak közelb,
Ki ad jutalmat ennyi érdemért?! . . .
Ember, világ? nem . . . hisz többet tevél
Jeles példáddal szép hazádra nézt,
Mint néked adhat ember és világ!

Testvérhon Erdély legnagyobb fia!
Történetünknek öszhangzó szava,
Mely nemzedékrõl nemzedékre hat,
Hirdetni fogja halhatatlanul
Jeles tettidben élõ nagy neved! . . .