Szabó Péter : Nagy Péter(1819 - 1894)
-megjelent az Erdélyi Múzeum-Egyesület 1909-es Emlékkönyvében(kiadva: 1942-ben,Kolozsvárt)
Nagy Péter
(1819-1884)
Gróf Mikó Imrének bensõ barátja volt, tehát már a megalakulást megelõzõ bízalmas tanácskozásokban is részt vett, elsõ alapszabályait õ dolgozta ki, s igen nagy része volt abban, hogy megtalálták azt a formát, melyben a kormány megnyugodott, de az egylet hazafias czéljait érintetlen maradtak. Kezdettõl fogva tagja volt az igazgató-választmánynak. Tíz év múlva már egyik alelnöke, pár évre rá elsõ alelnöke s így több ízben huzamosabban reá maradt az egyesület valóságos vezetése.
Kiváló szervezõ és kormányzó erejét, mellyel az erdélyi református egyházat vezette, az Erdélyi Múzeum-Egylet körében is bölcsesség, mérséklet, tapintat irányították. Mûködése, ha a külsõ világ elõtt nagyrészben észrevétlen is maradt, nem kevésbbé volt üdvös a maga körében, mint a látatlanul leszálló áldásos harmat a mezõnek.
Az õ "szilárdsága, részrehajthatatlan igazságszeretete, minden magánérdeket kizáró önzetlen közszelleme, szónoki meggyõzõ ereje, s készsége, emberi félelmet nem ismerõ nyiltsága és bölcs mérséklete sok ízetlenségen, sok apró huzavonán, sok alkalmatlan zavaron segítette át az egyletet. . . Megtudta találni a középútat, mely egyaránt távol van a hagyományokhoz és a megszokotthoz való merev és makacs ragaszkodástól és attól a vérmességtõl, a mely mindent szét akar rombolni, hogy tért nyerjen a jövõ alkotásai számára, a melyek még csak kilátásban vannak. Õ a tervszerû haladás embere volt."
Aki haladni akar, igaz, hogy elõre a czélra kell függesztenie tekintetét, de nem árt olykor egy kis pihenõt tartva, visszapillantani a hátrahagyott úton és a múltból merítni tanúságot a jövõre." [1]
Ilyen pihenõül kinálkozik az EME félszázados ünnepe, hogy felújítsuk azok emlékezetét, a kik az idõ szavát megértve, a nemzet részére várakat emeltek.
Nagy Péter - áldott emlékü nagyatyám - ott állott már az egylet bölcsõjénél és kötelességtudásával, munkájával, bölcsességével negyedszázadon keresztül fáradhatatlanúl szolgálta az egyesületet, melynek egyik alelnöki székébõl ragadta el a hirtelen halál.
Gróf Mikó Imrének bensõ barátja volt, tehát már a megalakulást megelõzõ bízalmas tanácskozásokban is részt vett, elsõ alapszabályait õ dolgozta ki, s igen nagy része volt abban, hogy megtalálták azt a formát, melyben a kormány megnyugodott, de az egylet hazafias czéljait érintetlen maradtak. Kezdettõl fogva tagja volt az igazgató-választmánynak. Tíz év múlva már egyik alelnöke, pár évre rá elsõ alelnöke s így több ízben huzamosabban reá maradt az egyesület valóságos vezetése.
Kiváló szervezõ és kormányzó erejét, mellyel az erdélyi református egyházat vezette, az Erdélyi Múzeum~Egylet körében is bölcsesség, mérséklet, tapintat irányították. Mûködése, ha a külsõ világ elõtt nagyrészben észrevétlen is maradt, nem kevésbbé volt üdvös a maga körében, mint a látatlanul leszálló áldásos harmat a mezõnek.[2]
Az õ "szilárdsága, részrehajthatatlan igazságszeretete, minden magánérdeket kizáró önzetlen közszelleme, szónoki meggyõzõ ereje, s készsége, emberi félelmet nem ismerõ nyiltsága és bölcs mérséklete sok ízetlenségen, sok apró huzavonán, sok alkalmatlan zavaron segítette át az egyletet. . . Megtudta találni a középútat, mely egyaránt távol van a hagyományokhoz és a megszokotthoz való merev és makacs ragaszkodástól és attól a vérmességtõl, a mely mindent szét akar rombolni, hogy tért nyerjen a jövõ alkotásai számára, a melyek még csak kilátásban vannak. Ó a tervszerû haladás embere volt." [3]
Ilyen munkát csak az végezhet, a kit szeretet vezérel dolgaiban. Közgyûlési megnyító beszédei meggyõzõen igazolják, hogyan szerette és gondozta az egylet ügyeit, hogy gondolkozott czéljáról,. feladatairól és jövõjérõl.
Mintha szive dobogását, érzései lüktetését éreznõk, a mikor az egylet születésérõl így emlékszik meg: "Az alapító közgyûlés! Oh, ez országra szóló eredmény volt. Nemcsak a vidék, nemcsak ez országrész, hanem részt vett benne képvielõi által az akkor különálló testvérhaza is. A város ünnepi színt öltött, a vigadó nagyterme alig tudta befogadni a gyûlés tagjait, - köztük erdélyi arisztokracziánkat - mondhatni teljes számmal - fényes díszmagyarban, s a fenkölt szónolatoktól, harsogó éljenektõl hevülõ gyûlésre mosolygott a karzatról a hölgysereg bájos koszorúja és égõ szemek fénysugarával fokozta az általános lelkesültséget... Múzeum-Egyletünk megalakulása volt az elsõ siker, melyet az önkény vaskeze alatt nyögõ nemzetünk ez országrészben kivívott, ez az elsõ mezei virág, mely a zord tél enyésztét és a tavasz közeledtét hírdette.”[4]
Világosan látta és meggyõzõdéssel hírdette, hogy az idõk változásával immár "nem pompa, fény, zajos ünneplés, ha- nem komoly munka a mi feladatunk és a nagy munkában mindnyájan egyszerû napszámosok vagyunk, hogy az Egylet a komoly tudomány szolgálatában áll, munkál, anyagot gyûjtve annak és segédkezve az anyagok feldolgozásában."
Más alkalommal a munka sikerérõl, a Múzeum gyarapodásáról számol be, de az érdemet nem a vezetõk számára foglalja le: "Ne tekintse ezt a jelentést a t. közgyûlés a választmány részérõl a maga számára készített babérkoszorúnak, hanem vegye annak, a mi voltaképpen, egyenes és õszinte beszámolásnak az egylet ügyei állásáról, s ha mindezekért valakit, vagy valakiket megillet némi elismerés, abban bizonyára más nem osztozhatik az egylet buzgó tisztviselõin kivûl, a kik idejüket, tehetségüket egész önmegadással szentelik Múzeumunknak.” [5]
Nemcsak a múlton tudott lelkesedni; de tanított a jelen megbecsülésére s igyekezett reményt nyújtani a jövõre: "A munkát csak megkezdtük, s ha e kezdeményezés helyes, korszerû ez országrész úgy tudományos, mint közmûvelõdésére lényegesen szüksége volt annak idejében, ha hazánkfiai a legszomorúbb napokban az egylet megteremtésével készségesen hozták áldozataikat a haza oltárára, nem szabad abban kételkednünk, hogy az élet küzdõterérõl lelépõ félben levõ õs alapítók utódai elõdeik munkájába állva a kezdet nehézségein túl levõ és hivatásának megfelelõ egyletet fenn tudják tartani és kellõleg gyámolítani." [6]
Ez a szellem - az õ szelleme lebegett utódai elõtt akkor, a midõn Nagy Péter könyvtárát, az õ szellemi munkásságának fegyvertárát a EME õrizetére bízták.
Nagyatyám a gyermekeket igen szerette. Örömest eljátszott, tréfált, évelõdött velük, s a rokonság, a jó ismerõsök gyermekei mind rajongtak érette. Történt, hogy sógorának négy éves fia valamiért megneheztelt reá, s duzzogva otthagyta õt. Mikor eltávozott nagyatyám, eléjött a fiucska: "Már én fogadok egy trombitást – szólt az anyjához - és az utczákon kihírdettetem, hogy Petruka bácsi nem püspök, nem fõpap, hanem csak ember.[7]
A gyermek a maga ártatlan öntudatlanságában akarata ellenére jól jellemezte, de nemcsak ember, egész ember volt õ.
Egyéniségét tevékenységének minden körébe egyaránt belevitte, s így akkor, midõn az õ érzésvilágába vetünk egypár pillantást - õt, mint a közélet férfiát is jellemezzük.
Mint kolozsvári lelkész kezdette pályáját. "Csakhamar feltünt szónoki szokatlan pathoszávaI, stilja erõteljes festõi szépségéveI, találó költõi hasonlataival. De nemsokára nemcsak az Isten igéjének hírdetõje: a tudomány terjesztõje is lõn. Mint tanár nagy ismeretekkel, a természettudományokban széles szakképzettséggel vált ki . . . Fényes pályát futott meg, tündöklõ tehetsége, kimeríthetetlen szorgalma, feddhetetlen házias jelleme mind magasabbra emelték - végül egyházkerületének püspöke lett" [8]
Huszonötödször teríti most be sirját az õsz hulló levéllel, de sirhalmán még ott virít a tavasznak s a nyárnak egy-egy kései virága s az Erdélyi Múzeum jubileumáról fény esik rá, az emlékezés fénye. Meggyérült azoknak sora, a kik õt ismerték, egészen közel magához úgy is keveset engedett. Pedig ama kiváltságosakhoz tartozott, kiknek egész nagyságát csak bizalmasai ismerték.
Nagy és gyöngéd szív volt az övé, gazdag nemes érzésekben. Sok keserû megpróbáltatás érte. Gyermekeinek anyját, elsõ feleségét, a szép tehetségû és nagymûveltségû Landoz Katalint pár évi boldog házasság után elvesztette. Kevéssel azután, a szabadságharcz elején mint Kolozsvár város kezesét Nagyszebenbe[9] hurczolta Urbán. Ebbõl a fogságból Bem tábornok gyõzelme szabadítá ki. Még éppen jókor érkezett haza. . . haldokló atyjától örök búcsut venni! Eltemette szépreményû öccsét, a kihez jóval több érzelmi közösség csatolta a testvéri szeretetnél.
Második házasságra lépett báró Wesselényi Krisztinával, egy kiváló mûveltségû, gyöngéd szivû fõuri nõvel. Gyermekei második édes anyát, maga igaz, hû feleséget talált benne. Boldog kis kört alkotott családja, melyet a munkásság, istenfélelem és a szeretet forrasztotta össze.
Azonban az idõ telt, leánya szeretõ férj oldalán talált új otthont, kevéssel azután fia hagyta el a házat tanulmányai folytatására.
Kivált a leányától való elválás esett nehezére: "Most egy eleinte nagyon, de nagyon rosszul esik - így ír hozzá [10] - a ház mintha kihalt volna. Szobád, mely mindig csengett madár-, vagy leánydaltól, hallgatag, néma és puszta. Az elsõ napokban nagy megfeszítésbe került elhitetnem magammal, hogy nem haltál meg, oly nagyon összhangzott minden, a mit szobádban láttam, azokkal az eseményekkel, melyek eltemetett kedvesim szobájukban történtek a temetkezés után. A nyított ablak, a szoba mindenik szegletében hült helye az egykori lakosnak és a te otthagyott rongyaid összeszedegetésével foglalkozó anyád. . . felszakadtak szívemben a régi sebek. De a paroxizmus már mulófélben van: megszokom ezt is, mint megszoktam még sokkal nehezebbeket. A megszokást nagyban elésegítendi, ha téged boldognak tudlak."
Mélyen érezte fiának eltávozását is, a mivel a családi kör egy idõre egészen kihalt! Im így önti ki lelkét ekkor :[11]
"A holnapi napot (azaz november 25,-ét) sok és különféle helyzetben ünnepeltem meg; de úgy, mint jelenben, egyszer sem. Most közületek - a kikért éltem és élek - egyiknek sem szoríthatom meg kezét, s nem kívánhatok élõ szóval sok és boldog Katalin napokat. Azonban, - ha így tetszett az isteni gondviselésnek - én megnyugszom benne: ha nem is láthatlak titeket, szeretett gyermekeim, csakhogy egészségeseknek és boldogoknak tudjalak! Az Isten áldjon meg édes gyermekem. . . s ha e napon gondolsz ránk, kik most már meglehetõsön szét vagyunk szórva: gondolsz az apai házban egész csendben eltöltött hosszú téli estékre, melyeken az asztal körûl, szótlanul mindegyik saját dolga után látva, az együttlét tudatával bensõ élvezetben mégis oly hirtelen elröpült az idõ, gondold el azt is, mily magányos rideg most nekem pusztává lett lakomban a hosszú est, hogy csakis túlon-túlhalmozott dolgaim segítik lassú vánszorgását, és gondold azt is, hogy én neked nagyobb áldást nem tudok kivánni, mintha kivánok oly szeretõ és szeretett családot, a minõ volt nekem is, a melynek romjai vagyunk most már anyáddal együtt, a kik itt ténfergünk alá s fel, mint Aesopus lencséje a tál lében."
Humora máskor is átcsillámlik a bánatos, merengõ hangulaton: [12]
”Édes fiam, te gyermekeidet ne szeresd oly nagyon, mint én az enyimeket, mert azok a semmiházik sohase tudják eléggé méltányolni, sõt felfogni sem, hogy mi a szülõi szeretet. Csak magadnak okozol gondot, bajt, aggodalmat vele, pedig õk e nélkûl is ellehetnének. Mit is segít a patakban uszó récze- fiaknak a parton aggodó kotló töprönködése ! ?"
Enyhül a keserüség, s a meghatott örömnek ilyen végtelen gyöngéd hangját halljuk, a midõn arról értesül, hogy nemsokára nagyapa lesz :[13]
"Soha se' tudom mit akar [anyád] ; azt kell hinnem, második gyermekségre jútott, mind buba-rongyokkal bíbelõdik, akkora kicsi rékliket varr, hogy a nagy szürke macskának volnának jók, meg akkora fökötõkkel bíbelõdik, mint az öklöm, még azt hittem, hogy dohányos zacskót akar készítni nekem Péter napjára, s protestálni akartam, hogy nekem bizony nem kell aféle fehér zacskó."
Nem idegenkedett azonban a vidámságtól - ez a hajlandóság tette kedvenczeivé a nagy angol humoristákat. Bízalmas körben felderült, s ilyenkor humorát sokszor csillogtatta:
"Hát nállatok volt-é napfogyatkozás? Mert nállunk volt ám, úgy, hogy az emberek nagyobb részének mind kormos volt az orra a befeketített üvegtõl; az üvegesek nagy Geschaftet csináltak, mert valamennyi tört üvegjök volt, mind eladták darabját egy krajczárral. Szegény nap, tíz-húsz évben egyszer talál egy kicsit megkótyagósodni, s akkor is minden ember rábámúl, míg az én Andrásom [a házi szolga] bár hetenkint kétszer (vasárnap és csütörtökön) rendesen lekapja magát, s én észre se veszem, ha lehet. Ilyen a világ!" [14]
Más alkalommal, távollétében, házánál kéménygyúlás volt, de baj nélkûl eloltották: Szegény fejetek, képzelem mennyire megijedtetek - írja erre [15] -, pedig nem volt miért. Minthogy Anyádnak még nem vettem levelét, nem tudom, nem hült-e meg, vagy nem lett-e rosszul a rumore következtében. Hanem mihelyt meggyõzõdöm róla, hogy semmi baja, tüstént megboszszantom vele, hogy otthon nem létemben ugyancsak felcsapta ám a Laczi konyháját, akkora vacsorát rendezett, hogy az egész utczának tudomására jutott."
Komoly munkában kitartás, szilárdság és erõs akarat jellemezték. De önbízalma soha nem vált önhittséggé, törekvése - tolakodássá. Mint egyházkerületének fõjegyzõje másfélszázados törvényes gyakorlat szerint a püspök halála után választás nélkül következett az õ helyébe. Ennek a változásnak küszöbén így nyilatkozik:
" . . . Édes fiam, a vállam elõre görbed a rá háromlandó nagy teher alatt, csak azért imádkozom, adjon Isten erõt is hozzá. Szegény öreg úr [Bodola püspök] még tegnapelõtt reggel korán F. . . S . . .-val tréfált a háznál levõ kertben, s már tegnap reggel óta meg van sententiázva! Egész valómat összerázta, s e sorokat is oldalomon mustár- olajlal írom." [16]
A püspöki székben sem terhelik kevésbbé a gondok, mint elõre vélte:
"Mennél magasabb állomáson van valaki, annál többet kell tûrni tudnia. Hidd el, édes Fiam, sokkal boldogabb voltam, mint kolozsvári pap: mert akkor csak magamról voltam felelõs, most pedig még olyakról és olyakért is felelnem kell, a mikben oly ártatlan vagyok, mint a ma született kisded."[17] Megint más helyen: "Ha azt képzeled, hogy már a zsinaton túl esve, nyúgalomra hajthatom fejemet, nagyban csalódsz, reggeltõl östig asztalom mellett ülök és írok, s még sem látom restantiaim végét, mert minden nap újat hoz a meglevõkhöz, azután ide csoszszan hol egy, hol más és amúgy szépszerivel elrabolja egy pár órámat - - Ilyenek az élet apró bajai, de csak nagyobb ne legyen!" [18]
Politikai szereplésre nem vágyott s midõn az 1868-iki országgyûlésre a jelöltséget elfogadta, a közérdek magasabb tekintetei vezették. Errõl így ír: "Még egyéb is nyom: okvetlen követ jelöltnek akarnak felléptetni, pedig ehez már épen semmi kedvem. Azonban azt erõsítik, hogy csak velem tudják megverni a baloldalt és így kötelességem megtenni. Ha csak lehet, kibuvok alóla.[19]
A "kibuvás” nem sikerült, fellépett, meg is választották. De rövid idõ mulva egészen visszatért igazi hivatásához: egy- házkerületének vezetõ állásába.
Püspöksége alatt két nagy harczot kellett megvívnia: egyiket õ maga idézte fel, a másikat vele szemben indították. Az elsõ: az egyházkerület alkotmányának korszerû átalakításáért folyt - az újító álláspont - Nagy Péteré gyõzött. A küzdelem heves volt, de a béke hamar helyre állott. A másik harczot ellenfelei kezdették a teologiai fakultásnak Enyedrõl Kolozsvárra való áttelepítéseért. Ez volt a hosszabb, elkeseredettebb, kiméletlenebb. Meg kell állapítani a történeti igazság kedvéért, hogy Nagy Péter ebben rendületlen szilárdsággal állott az alapítványok sérthetetlensége mellett és ezzel a Nagyenyed jogát védõk között. Igaz ugyan, hogy 1862-ben, mikor a teologia Kolozsvárról, hol a szabadságharcz után ideiglenesen otthont talált, Enyedre visszaköltözött, Nagy Péter a Kolozsvárt maradás híve volt. De tévedés volna õt ezért következetlenséggel vádolni.' Bár a meggyõzõdés embere volt, merevség nem volt benne, s ha 1862-ben Kolozsvárt pártolta, 1876-ban Nagyenyedet,. mindkettõt õszinte meggyõzõdéssel cselekedte. A közviszonyok is egészen mások voltak 1862-ben, mint 1876-ban, az újabb harcz kitörése idejében.
Ebbõl a harczból, noha ellenfelei személyét sem kimélték, gyõztesen, szeplõtlenül került ki. Megmutatta ez a harcz azt is, mennyire nem volt igaza ellenfelének.. a ki református VII. Gergelytõl. féltette Nagy Péterben egyházát.[20] De- azonban, ha külsõleg helyre is állott a béke, csak olyan volt, mint a hamú alatt lappangó parázs. Halála után nem sokkal újra fellobbant, s még hosszú ideig kötötte le az erdélyi egyház erejét.
Nagy szolgálatot tett az egész magyarhoni református egyház uniója ügyének a debreczeni zsinat elnöki székében. A külön egyházkerületek egyesülése - az õ egyik legnagyobb érdeme.
"Soha igazságszeretõbb, de a mellett melegebb szívû püspök nem ült Erdély protestáns püspökei székében. Hozzá bátran mehetett az üldözött: apát talált benne: bízton mehetett a legutolsó lelkész, vagy tanár: benne barátjára talált. Mint egyházfõ, mint. adminisztrátor páratlan erélyû és szorgalmú volt. Azok közé a lelkészek közé tartozott, kiknek életük, örömük, balzsamuk a munka.[21] Korán reggel már iróasztala mellett ült, s hivatalos dolgait rendesen elvégezte délelõtt. A délután maradt írói kedvtelésére, vagy szónoklatai megírására. Az estéket. olvasás, - ritkábban színház - vagy pár jó barát társasága foglalta el. SzónokIataira olyan pontosan és gonddal készûlt, hogy a betanulásukra is maradt mindig ideje. Pihenést, üdülést - életének ebben az idejében - gyönyörû kertjében talált. Kora tavasztól késõ õszig tele volt kertje nyiló virággal. Fiatalkori vonzódása a botanikához itt talált állandó és nemes kielégítést. Még a hólepel jóformán el sem olvadt, a crocusok százai, azután jáczint, tulipán virított ablaka alatt. Az orgona fûszeres virágai, az akácz édes illatú fürtjei, mind egymásután fejtették ki pompájukat. Kolozsvár érdekes flórájából botanikus kertbe illõ válogatott gyûjteményt mutatott kertje. Városszerte híresek voltak gyönyörû rózsái. Olyan is volt az, vadszöllõvel befuttatott erkélyérõl nézve rózsavirításkor, mint valami földi paradicsom. Valóban - ha a közéletben voltak is küzdelmei - bõven kárpótolta õt otthona.
Dolgozószobáját csend, zöldlomb, virágillat, madárdal vette körûl. Szobája világos és tágas volt. A berendezése egyszerû: munkára és pihenésre szolgáló. A meleg nyári délután okon kertjének alján a Szamos melletti kerti ház volt kedves dolgozó helye, melyet egyfelõl a folyó csevegõ habjai, másfelõl hatalmas vadgesztenyefák sûrû árnyéka tartottak hüvösen. Házi köre is újból megélénkült. Fia Kolozsvárt telepedett meg és boldog családot alapított. Leánya gyermekeivel éppen tõszomszédja lett, így jól fejlõdõ unokái majdnem egész nap körülötte nyüzsögtek. Áhítattal hallgatták, midõn alkonyi félhomályban a körülötte sereglõ apró népnek bibliai történeteket beszélt el, úgy, a hogy elbeszélni egyedül csak õ tudott, egyszerûen, szívhez szólóan. Azonban szeretete szigorúsággal is párosult. Haragja jobban fájt, mint bármely testi fenyíték. Ilyen boldog körben életének majdnem másfél évtizede telt el. Erre esik nagy- arányú közéleti mûködése mellett gyümölcsözõ irodalmi munkássága is. Szerénységén múlt, hogy neve jobban nem terjedt el, de Belényesi Gábort az irodalom mûveIt kedvelõi jól ismerték és .szerették, s mikor ez a név már nem rejtett eléggé, Csurgó György neve alatt is dolgozott. tovább.
Egy végzetes tél hirtelen fagylaló viharával elrabolta egyetlen leányát. Szívén találta a csapás, de nagy lelkierõvel le- küzdötte fájdalmát, munkában keresett s talált enyhülést.
"Each lucid interval of thought
Recalls the woes of Nature's charter,
And he that acts: as wise men ought
But lives, as saints have died, a martyr." [22]
Azonban a szivét emésztõ bánat csak elrejtõzött, leánya elárvult otthonában az- után nem bírt idõzni, nem sok idõ múlva egészsége is hanyatlani kezdett. Bár gyönge szervezetét a férfikor derekán több ízben támadta meg nehéz betegség; késõbb Gleichenberg fürdõje, családja és orvosai szeretõ gondja eléggé megerõsítették. Most az érelmeszesedés aggasztó jelei mutatkoztak, s õ mégsem akarta kimélni magát.
Hiába kérték orvosai. "Fürdõre nem mehetek - válaszolta aggodó sürgetésükre --- még ha meg is kell halnom, egyházam ügyeit itt nem hagyhatom."[23] Betegeskedett, de a kerületi közgyûlés alkalmával a fiatal papok felavatására készült. Ünnepe volt ez Kolozsvár minden rendû népének, mert ugyancsak ritkán hallhatta püspöke szavát a szószékrõl. Meg is telt ilyenkor mindig zsúfolásig a belfarkas-utczei öreg templom.
Szónoki híre az egész országban elterjedt, kortársai a nagy franczia egyházi szónokokkal, Mabillonnal és Bourdalou- val hozták párhuzamba. "Szava egyszerû volt, mint a kijelentett igazság, hangja gyenge, de zengzetes, mint a permeteg hullása, actiója nyugodt és természetes, mintha csak társalogna, érvei meggyõzõk, hasonlatai igazak, logikája erõs." [24] Beszédei "csodás összhangban egyesítették a tudós bíztosságát, a keresztyén hitét és a költõ ihlettségét . . ." "Semmi sem hasonlítható e beszédek egyszerûségéhez és varázsához . .. Contemplativ természet volt, és ezért hatott az észre, érzõ ember volt és ezért hatott a szívre. Magyarázatával észrevétlenül karolt át, mint a levegõ, s lelkünket eltöltötte a hit gyönyörével. Hangskálája fogyatékos volt, de szavainak szárnya felvitte a hallgatót az örök bíró elé. Alig képzelhetõ, hogy kicsiny hang olyan terjedelmeket ölthessen, mint az övé... Hangkészletének minden parányát mesterien tudta fel- használni. "[25]
Ezért sereglettek tehát hívei papavató beszéde meghallgatására ekkor is, mely egyben utolsó szónoklata volt, melyben, mintha egész életének hitvallását. foglalta volna össze.[26]
"Zwingli fõbb jellemvonásai: Istenbe vetett rendületlen hit, a vallásos kegyesség, a fáradhatatlan tevékenység, a nyájas elõzékenység és szeretet és az az áldozatkészség, a melylyel martirja lett a hitnek.
E jellemvonásoknak kell kiválni a vallás igazi szolgájában ma is, azonban minden szó csak pengõ ércz és zengõ czimbalom, s nem lélek, mely termékenyít és megelevenít. Ezért van, hogy nincsen pálya,. mely annyira egész embert kivánna, mint a papi hivatás. Egész embert mindenben. De legkivált fõ az egész hivatásban a tanítás, a melyet Krisztus apostolainak leginkább szívére kötött. Az igazi pap tanít, tanít szóval, tanít tettel, tanít éjjel- nappal és minden idõben, tanít ott és minden- hol, tanít cselekedetben és példában, tanít szeretettel és a mi mindennek koronája, tanít hittel.
A pálya azonban nehéz és göröngyös. Az igazság martirok vérével öntözött úton halad. De ha a pap ma nem is martirja hitének, gyakran a pálya göröngyei nemcsak lábát, hanem szivét sértik meg, s ha nem is viseli a világban Krisztus töviskoszorúját, de sokszor lelkébe szurnak az élet tövisei.
Zwingli elesik a kappeli mezõn, s vérrel öntözi a megújított hit és lelki szabadság útját. Az ellenség porait szélnek eresztette. Jól tette, mert porai láthatlanúl szállongva, a légben új lelket hordtak szét a világba, s új életet támasztottak az emberiségben. Az elmúlt õszön és télen a gyönyörû esti pír a nyúgati égen némely tudósok szerint egy, a föld átellenén kitört vulkánnak a légbe fel- kavart törmelékeibõl eredt. Hát ha e finom anyagok hónapokon át repülhetnek a lég szárnyain, s ragyogó esti pírban törik meg a rájok esõ napfényt, vajjon Zwingli szétszórt porai nem biztosabban szállanak-e ma is, s nem bizonyos-e, hogy egy új vallásos életnek nem esti pírját, hanem hajnalhasadtát fogják elõidézni a szivekben."
Utolsó beszéde - hattyudala volt ez, s ezt talán maga is sejtette. Egy veszedelmes betegség tört be unokái közé. Pár nap alatt közülök kettõ került ravatalra. Erre a csapásra összeroskadt õ is.
"Midõn a roncsolt anyagon
Diadalmas lelked megállt
S megnézve bátran a halált,
Hittel, reménynyel gazdagon
Indult nem földi útakon:
Egy lõn közös, szent vigaszunk
A LÉLEK ÉL: találkozunk. (Arany,)

1. Nagy Péter elnöki megnyítója az EME közgyûlésén; Erdélyi Múzeum 1881. évf. 114. 1.
2. Finály Henrik; Emlékbeszéd Nagy Péter alelnökre. Az EME bölcsélet, nyelv. és történet- tud. Szakoszt. kiadványa 1886. évf. 49-68. 1.
3. Ugyanott 62. 1
4. Nagy Péter id. 1881-iki közgyúlési megnyítója 114-117. 1.
5 1876-iki közgyúlési megnyítójából; Erdélyi Múzeum 1876. évf. 63-64. 1.
6. Ugyanott 63-64. 1.
7. Nagy Péter levele leányához, 1867 márczius 17-rõl.
8. Tolnai Lajos nekrologja, Pesti Napló 1884. évf. 256. száma
9. Jellemzõ, hogy Nagyszebent azután többé nem kereste fel!
10. Nagy Péter leányához írott levele 1866 április 14-rõl.
11. 1866 november 24-iki levelébõl.
12. Nagy Péter levele leányához, 1867 márczius 7-rõl.
13. 1867 februárius 6-iki leveléböl.
14. Levele leányához 1867 márczius 7 -röl.
15. 1868 november 22-iki levele Peströl
16.. Levele leányához 1866 április 21-rõl.
17. Nagy Péter levele leányához 1867 márczius 17 -érõl.
18. Ugyanahhoz 1866 június 24-én
19. Ugyanahhoz 1867 deczember 3-ról
20. Szász Domokos levele Hegedûs János tanárhoz, 1861 április 11-rõl: “ Református VII. Gergely lesz, ha hatalmat adunk a kezébe”
21. Tolnai Lajos id. nekrologjából.
22. Nagy Péter feljegyzésébõl.
23. Szabó Sámuel feljegyzése 1884 júliusban;
24. Az Erdélyi Figyelõ 1879 npvember 2-iki 11. számának szerkesztõi megjegyzése, a borítékon. (Tolnai Lajos.)
25. Bartha Miklós: Nagy Péter; Ellenzék 1884. évf. 216. sz. Meggyõzõdésem szerint a legtalálóbb jellemzés róla az akkor megjelentek között.
26. Elmondotta 1884 június 8.án. Megjelent, sajnos csak ez a része, a Kolozsvári Közlöny 1884. évf. 133. számában. Azzal az alkalommal egyszersmind Zwingli Urlich születésének 400 éves emlékünnepét tartotta az erdélyi református egyház.