Sándor Imre : Mike Sándor(1795 - 1867)
-megjelent az Erdélyi Múzeum-Egyesület 1909-es Emlékkönyvében(kiadva: 1942-ben,Kolozsvárt)
Mike Sándor
(1795-1867)
Fáradhatatlan szenvedélylyel gyûjtötte össze történelmi emlékeinket. Munkás életének eredményeképpen 200 kötet kézíratot adott át még életében Múzeumunknak. Ez a gyûjtemény nemcsak bámulatos szorgalmáról tesz tanuságot, de világot vet arra a széleskörü ismeretre is, amit anyagának szorgalmas gyûjtése közben szerzett. Önzetlen gyûjtõ és kitûnõ emlékezõ tehetségü kutató volt. Szinte sajnáljuk, hogy soha nem érzett vágyat sokoldalu ismereteinek közlésére és hogy írói babérokért versenyezni meg sem kísérelte. Ma már szinte érthetetlen szerénységgel élt maga elé tûzött feladatának: hogy nemzetének gyûjtsön annak s azért dolgozzék és munkásságának értékesítését is a nemzetre bízta.
A Nemzeti szellem életrekelése az osztrák járom alatt: ez volt az Erdélyi Nemzeti Múzeum megalapítása; a nemzetnek mindent fölûlmuló áldozatkészség, ez volt építõ mestere, két nemzedéknek emberfeletti munkája, ez lett híven beváltott programmja; mélységes hazaszeretet: ez lett vezérlõ szelleme.
A nemzeti fájdalomból kiemelkedõ, ünnepélyes megilletõdés avatta föl a Múzeum leendõ munkásait s az elsõ ünnepélyes közgyûlés- az emberek szivében messzi idõre kiható eszményt hivott életre. S a ki ezt az eszményt befogadta, híven õrizte, míg csak szive dobogott. Az egész társadalom vállvetve hozta meg áldozatát az Erdélyi Múzeumnak.
Mikó, Kemény, Jósika, Esterházy, Pálffi, Torma, Újfalvi - Erdély legdíszesebb nevei, kincseket halmozának a szent czélra, a kinek aranya nem volt, szive, lelke legdrágább kincseit, két keze munkáját, verejtékkel szerzett tudását. Ezeknek száma még ma is napról-napra növekedik. Mike Sándor is ezek közé tartozik; az Erdélyi Múzeum eszményi czéljai hevítették nemes szivét, élete és egész munkássága azoknak az eszméknek megtestesítése, amit az Erdélyi Nemzeti Múzeum hírdetett.
Fáradhatatlan szenvedélylyel gyûjtötte össze történelmi emlékeinket. Munkás életének eredményeképpen 200 kötet kézíratot adott át még életében Múzeumunknak. Ez a gyûjtemény nemcsak bámulatos szorgalmáról tesz tanuságot, de világot vet arra a széleskörü ismeretre is, amit anyagának szorgalmas gyûjtése közben szerzett. Önzetlen gyûjtõ és kitûnõ emlékezõ tehetségü kutató volt. Szinte sajnáljuk, hogy soha nem érzett vágyat sokoldalu ismereteinek közlésére és hogy írói babérokért versenyezni meg sem kísérelte. Ma már szinte érthetetlen szerénységgel élt maga elé tûzött feladatának: hogy nemzetének gyûjtsön annak s azért dolgozzék és munkásságának értékesítését is a nemzetre bízta.
Kortársai rajongó szeretettel, õszinte tisztelettel vették körül, de õ minden méltánylás, elismerés elõl szerényen tért ki, pedig százaknak és százaknak adott tanácsot, útbaigazítást, fölvilágosítást j történetíróinkat a legmelegebb szeretettel támogatta és az õ anyaga tette lehetõvé számos munka megjelenését. Kitûzött czéljában nem tántorította meg írói ambiczió egyetlen czikk alá sem kívánta nevét írni, noha tudományos és irodalmi munkára elég tere lett volna s erre elegen is nógatták. Nevét sem nyomtatásban nem szerette látni, sem köszönõ, elismerõ íratok czímében még azt is zokon vette, ha a Múzeumnak tett adományait nyílvánosan meg- köszönték. Hogy a hivatalos eljárást megkerülje, gyûjteményének egy-egy kötetét lopva dugdosta oda a Múzeum kézírattára polczaira.
Munkásságát életrajza írói eléggé méltatták,[1] ez a szerény megemlékezés arra ki nem akar terjeszkedni. De annál nagyobb kötelesség megemlíteni törekvéseinek egy- egy kimagaslóbb eredményét.
Mikor 1790-ben az erdélyi fõkormányszéket Nagyszebenból Kolozsvárra visszahelyezték, igen sok nagybecsû közokírat ott maradt. Ezt az oklevéltári nagy anyagot a szászok valahogy egy nedves, sötét pinczében helyezték el. Itt talált reájuk 1837-ben Mike Sándor. Nagy részük meg volt rothadva s az egész anyag alig használható állapotban. Mike bácsi ügyszeretete, soha nem lankadó buzgalma ezt a félig elpusztult, hasznavehetetlenné vált anyagot is meg tudta menteni, rendezni s illõ helyére, Kolozsvárra átszállítani. Nagy és nemes munka volt, de fájdalom nagy árat is kellett fizetni érte, mert abban a penészlepte nedves oduban Mike Sándor örökre elvesztette hallását.
Néhány évvel késõbb a fõkormányszéki levéltár aligazgatójává neveztetvén ki, minden idejét arra fordította, hogy az eddig rendezetlenül kezelt levéltárat a tudományos követelményeknek megfelelõen újra rendezze, gondozásában megtartsa. Az õ maradandó nagy érdeme, hogy 1848-49-ben Urban ideje alatt is híven megmaradván kedves levéltára mellett, neki köszönhetjük, hogy vandal kezek azt meg nem semmisítették.
1857-ben gr. Mikó megbízásából õ vette szeretõ gondozásába gr. Kemény József könyv- és kézíratgyûjteményét. Múzeumunknak nem lévén még kellõ helyisége, ezt a gyûjteményt saját lakásán állította fel s ott bárki, mint múzeális tárgyat szabadon használhatta. Így gondozta ezt a gyûjteményt is a legszeretõbb odaadással és nemcsak megõrizte, hanem mutatkozó hiányainak pótlására is sokat tett. Mikor pedig a könyvtár megnyilt, ingyen, lelkesedésbõl mindaddig teljesítette a könyvtárnoki teendõket, míg a megválasztott Szabó Károly állását el nem foglalta. Ám mindezekért még köszönetet sem fogadott el. Sõt még õ hozott újabb áldozatot, midõn Kolozsvárt, 1857 januárius 17-én kelt alapítólevelében minden szóvirág nélkül fölsorolván egész életén át gyûjtött kézíratainak lajstromát, életének legfõbb kincsét és gyönyörûségét a Múzeumnak készséggel, örömmel fölajánlja.
Nagyszabású gyûjteménye kizárólag Erdélyre vonatkozik s tartalmazza az 1540-1744 között hozott országgyûlési törvényczikkeket s bízottsági munkálatokat; hiteles helyi-, köz- és magánlevéltárak lajstrom-kivonatait; magában foglal köz- és magánjogi okíratokat; nemzedéktani adatokat és táblázatokat. Az így öntudatosan egybehordott anyag nélkülözhetetlen mindarra, a mi Erdély multjávaI is összefügg; forrása minden erdélyi historikusnak, büszkesége mindnyájunknak.
Kortársai élõ arcbivum-nak nevezték. Ez volt az egyetlen czím, amit elfogadott. Az élõ arcbivum azonban a természet rendje szerint elköltözött miközülünk, de azért a Mike-gyûjtemény ma is úgy beszél hozzánk, mintha a kedves modorú öreg úr karszékében ülve, maga adná tanácsait. Ebben az értelemben tehát még ma is élõ archivum az s míg Múzeumunk fennáll, ez a gyûjtemény mindíg hirdetni fogja, hogy nem test az, a mi él, hanem a szellem, mely egy becsületes munkának és önzetlen hazaszeretetnek rugója volt.
Mike Sándor alakját szoborban nem faragták ki, de levéltárunkban ott van arczképe, szivünkben emléke és az örökéletû magyar történetírásban a Mike-gyûjteménynek elismert maradandó értéke.

1. Jakab Elek: Egy levéltárnok emléke. Századok 1867. évf. 266-271. 1. - Szabó Károly: Emlék- beszéd Mike Sándor felett. Erdélyi Múzeum-Egylet Évkönyve V. kötete 1-7. 1. - Mike Sándor (arczképpel) „Vasárnapi Újság” 1867. évf. 561-562. 1. - Budapesti Közlöny 1868. évf. 3. és 4. sz. „Fõvárosi Lapok” 1867. évf. 125. sz.