Kelemen Lajos : Kõváry László(1819 - 1907)
-megjelent az Erdélyi Múzeum-Egyesület 1909-es Emlékkönyvében(kiadva: 1942-ben,Kolozsvárt)
Kõváry László
(1819-1907)
Az Erdélyi Nemzeti Múzeum és a Ferencz József Tudomány-Egyetem könyvtárában, a tisztviselõk nagy dolgozó- termében, a falon egy kora virágjában levõ szõke férfiú képe függ. Okos kék szemeivel, mintha a messzi jövõbe tekintene s úgy néz, mintha a történet hatalmaiba és az igazságba vetett hite bizalommal töltené el.
Kõváry László képe ez, a ki ifjú és férfi korában szinte százaknak való munkát vett vállaira, hogy bámulatos erõfeszítéssel küzdjön nemzete érdekeiért s azt a multtal lelkesítve, kiragadja a csüggedésbõl. Élete küzdelmesen indult. A munka edzette, sikerek koszorúzták s a múzeumi eszme úttörõi közül neki adta meg a Gondviselés azt, hogy törekvéseit ezen a téren hamar megvalósulva s patriarkai vénségéig haladni és fejlõdni lássa. Nyolczvannyolcz évet élt. Ebbõl hatvanötig volt a múzeum eszméjének az irodalomban fölszentelt híve s negyvennyolcz évig tagja az E. M. E-nek, melyet egyesületi alapon legelsõbben õ indítványozott.
Az Erdélyi Nemzeti Múzeum és a Ferencz József Tudomány-Egyetem könyvtárában, a tisztviselõk nagy dolgozó- termében, a falon egy kora virágjában levõ szõke férfiú képe függ. Okos kék szemeivel, mintha a messzi jövõbe tekintene s úgy néz, mintha a történet hatalmaiba és az igazságba vetett hite bizalommal töltené el.
Kõváry László képe ez[1], a ki ifjú és férfi korában szinte százaknak való munkát vett vállaira, hogy bámulatos erõfeszítéssel küzdjön nemzete érdekeiért s azt a multtal lelkesítve, kiragadja a csüggedésbõl. Élete küzdelmesen indult. A munka edzette, sikerek koszorúzták s a múzeumi eszme úttörõi közül neki adta meg a Gondviselés azt, hogy törekvéseit ezen a téren hamar megvalósulva s patriarkai vénségéig haladni és fejlõdni lássa. Nyolczvannyolcz évet élt. Ebbõl hatvanötig volt a múzeum eszméjének az irodalomban fölszentelt híve s negyvennyolcz évig tagja az E. M. E-nek, melyet egyesületi alapon legelsõbben õ indítványozott.
Éppen akkor jelent meg elsõ önálló könyve, Székelyhonról 1842-ben, midõn a Kemény grófok megtették nagy ajánlatukat az Erdélyi Múzeum alapítására. Már akkor lelkében ott színezõdtek a jövõ munkásságának tervei. "Író, erdélyi író, Erdély leírója, ismertetõje, nemzetünk fennmaradása körül folytatott szereplésének dicsõitõje" szeretett volna lenni.
E vágyának egy súgara talán ott derengett benne már otthon, a tordai unitárius iskolában, a hol a nemzeti ébredés hajnala érte. Ott látta a vármegyei gyûlések vándor patriotáit s nemsokára a megalakult tordai kaszinóban olvashatta az Erdélyi Hiradót s az erdélyi Vasárnapi Ujságot. A Nemzeti Társalkodó útleírásai nyomán fogant meg az az elhatározása, hogy õ is útazik, hogy megismerje Erdélyt és megírhassa történetét.
Elsõ könyvét úgy tekinti már, mint erdélyi kutatásai elsõ fûzetét. " Legyen egyelõre útazás, memoire - írja róla - vagy kinek mint tetszik; legalább nem latin, nem német. Talán pragmatikai hítelességûvel egykor beválthatom." S azóta törekedett kitûzött czélja felé.
Jellemzõen írta öreg korában, hogy mint jogász földrajzíróként lépett ki az iskolából. Kanczellista lett Marosvásárhelyt a Királyi Táblánál s tudással és élettapasztalatokkal gazdagodva tért vissza Kolozsvárra. Itt korrektorkodik, megírja versben Erdély földrajzát s 1847 -re Erdély statisztikája elsõ kötetét. Ezen a réven 1848 nyarán az Országos Statisztikai Hivatalhoz kerül, majd Debreczenbõl a magyar kormány Bern táborába küldi hadi tudósítónak. A csaták szünetei közt bejárja a várromokat s a szabadságharcz után 1852-ben kiadja Erdély Régiségeit.[2]
Ennek a bevezetésében veti fel legelsõnek az Erdélyi Múzeum gondolatát egyesületi alapon.[3] Ezóta Mikó lmre gróf fölléptéig (1855) az erdélyi sájtóban egyedüli harczosa a múzeumi eszmének.
Fiatal kora s a szabadságharcz idején radikális-demokrata szerkesztõsködése nem ajánlották súlyosabb vagy éppen vezetõ szerepre.
Arra nem gondolt, de nem is gondolhatott, hogy az abszolútizmus nyomasztó elsõ évei alatt magyar egyesületi mozgalom szervezéséhez, a múzeum gyakorlati megvalósításához kezdjen. Erre nem kedvezett az idõ. Ó maga sem volt szervezõ tehetség s akkor egyéniségének súlya és anyagi eszközei is hiányoztak ily nagy feladathoz.
Az eszmét azonban fölvetette, sokféle alakban, nagy leleményességgel felszinen tartotta s úgy bevitte a köztudatba, hogy nehány év alatt a múzeumot minden tanult erdélyi magyar ember közszükségnek tekintette.
Legelõbb elsõ könyvében szólt a múzeum kérdéséhez, 1842-ben. Akkor csak ötlete volt, hogy a kevéssé használt gyulafehérvári, nagyszebeni és marosvásárhelyi három nagy erdélyi gyûjteményt egyesítve, Kolozsvárt nyissák meg a közhasználatnak.[4] Megvalósításáról már csak a három gyûjtemény alapítványi természeténél fogva sem lehetett komolyan szó. A fiatal író ötlete azonban már felhívta a figyelmet arra, hogy az erõk egyesítésével nagy alkotásokat lehetne létesíteni Erdélyben is.
Ettõl fogva tiz évig nem szólt a múzeum kérdéséhez. Bizonyára õ is hihette egy darabig, hogy az erdélyi országgyûlés által 1842-ben törvényjavaslatba foglalt múzeumi terv megvalósulhat. Mikor aztán 1849-ben ennek még reménysége is egészen elveszett, s Kõváry Erdély történetének elõmunkálatait megkezdte, lépten-nyomon a gyûjtemények nélkül dolgozó író sokféle nehézségébe ütközött. Erdélyt bejárva, mindenütt pusztulásnak indult vagy veszendõbe menõ emlékeket látott szerteszét s mint irónak, naponta kellett éreznie a múzeum hiányát. Ez a két körülmény vitte reá a múzeum felállításának sürgetésére.
"Az egész Európába hordják régi emlékeinket - írja - a világ gazdagszik, - mi naponként szegényedünk. Körülünk bármerre járunk, a múzeumok telvék Erdély kincseivel, csak nekünk nincs gyûjteményünk. Csak megjelenik egy-egy biztos, mint a mult század elején gr. Ariosti;[5] felszedi az antik szobrokat, magával viszi.
S minket nem érdekel. ff A legszebb várak
romjaiból nem rég egy-egy hatalmas fõ- vagy alispán még házat építtetett magának. Csicsóvár szikláját úgy aláásták a malomkõ anyagért, hogy a várból egész faldarabok szakadtak le a völgybe. A Báthory kenyérmezei gyõzelme emlékére épült kápolnából szemünk láttára hídat építének.[6]
Ilyen tapasztalatok mellett a multért rajongó lelke nem hiába jajdult fel.
De nem állott meg csak a panasznál. Izgatott, tüzelt s a rendelkezésére álló tereken mindenütt megújította figyelmeztetéseit s mindenütt felhívta és végig ébren tartotta az érdeklõdést a múzeum eszméje iránt. Az Erdély Régiségeihez írott bevezetést népszerûen átdolgozva újra kiadta 1854-re szóló elterjedt Erdélyi Naptárában. "Múzeumot mindenáron - ismétli 1852-iki figyelmeztetését. Egyletet, mely imaszerû kötelességévé tegye tagjainak mindent megóvni e honban, mi régi s mindent összegyûjteni, ami gyûjthetõ."[7]
Majdnem ugyanekkor írja meg a Hetilapban "Ösemlékeink felett" czímû borongós hangulatú czikkét az ó-év utolsó napján "Mint minden év, úgy ez is lerótta adóját. Az ország különbözõ részeiben csak a föld több õstörténeti emlékdarabot vete fel. Ki látta, melyik közkönyvtár vagy intézeti múzeum részesûlt belõle? Ki mondja meg, hány történeti nevezetességû rom zúzatott szét az idén is; hány régi könyv, kézírat, kép vagy öltözékdarab lett ismét, csak ez évben is, semmivé ? Hol van, a mit megmentettünk 7 Hisz, ha a föld megadá adóját, az emberi figyelem is mi mindent fedezhetett föl ?"
Keserûen mutat reá régi veszteségeinkre is. "Eljöttek az antikváriusok; egy Bordoli a mult században, - pártáinkat, minden õsereklyéinket oda adtuk volna a quasidorokért." Csak egyesek õrzik a mult emlékeit, de, nem a nemzet. A szabadságharcz éveiben elveszett vagy szétdult gyûjtemények sorsából már 1852-ben levonja a tanulságot. "Épen e pusztulás hirdeti tûznyelvével azon igazságot, hogy a nemzeti kincsek egyesek, felekezetek gyûjteményében veszélyben forognak. Csak országos épület, országos múzeum mentheti meg õket biztosan örök idõkre." [8] Most gúnynyal mutat reá, hogy majdnem ott vagyunk, a hol a görögök, kik lord Byron- nak nehány ezer forintért árulták Marathon mezejét.
Ebben s egy másik kis czikkében felsorolja, hogy csak az 1853. év mi mindent hozott napfényre. Verespatakon egy fenyõgerendát találtak, melybe egy más, már száraz ág volt belenõve; Bánffyhunyadon egy fazék pénzt, a fejedelmek korából;[9] Tordán mintegy 30 darab római apró szobrot. Az Almás völgyében Zuthor- nál egész római várost fedeztek föl. Ezeket az Erdélyi Naptárban dr. Ötvös Agoston gyûjtésre buzdító lelkes czikke után említi meg, a ki mintegy múzeumi gyûjtõutasításul azért írta ezt, hogy emlékeink ne kerüljenek idegenek és nyerészkedõk kezei közé. Kõváry ezzel kapcsolatosan a községi múzeumok felállítását látja jó eszköznek [10] az elkallódás és pusztulás meggátlására s ezzel a mai kulturházak gondolatát veti föl.
Egyelõre nem gondolt egyébre, mint az emlékek és leletek megmentésére s bármilyen összegyûjtésére, és a pusztulás rettenetes példájául a nagyenyedi Bethlen- kollégium könyvtára és múzeuma sorsát idézte olvasói elé. Ott 1849 januárius 9-11-ig négy szobát töltött meg a könyvtár, ugyanannyit a múzeum s mindebbõl hatósági intézkedések után is 1853-ban egy csonkított krokodilus, egy láda kõ s egy kis könyvszekrény volt mindaz, a mi az oláh dulás után visszakerült.
Azonban a községi múzeumok fölállítása az akkori viszonyok közt nem volt megvalósításra alkalmas gondolat. Sem a magyar társadalom nem volt kapható olyan munkára, mely az abszolút kormányzat egyik szervét ajándékozta volna meg gyûjtõbizalmával; sem a szakfeladatoknak nem lettek volna képesek a községi múzeumok megfelelni. Csupán és egyedül a pusztulástól való megmentés szempontjából lehetett ezt a fölvetett eszmét méltányolni. De még ebbõl sem méltányolták s Kõváry nemsokára maga írja, hogy "községi múzeumokat állítani hatalmunkban volna; de mint mindenütt, kicsiben kezdeni itt sincs kedvünkre."
Le is tett ennek az eszméjének további mozgatásáról; de magát a múzeum gondolatát ismét új alakban vetette föl. Kiadta a jelszót, hogy állítsunk eszményi múzeumot.[11]
Ezzel a tervvel azt akarta, hogy, a mi tényleg nem lehet egy gyûjteményben, annak bár leltára lehessen együtt. Tehát tulajdonképpen az Erdélyben szétszórtan levõ múzeumi emlékek közös lajstromozását szerette volna a szakemberek tájékoztatására és munkájuk könnyítésére elérni. Igaza volt abban, hogy "így azt sem tudjuk mink van, mink nincs. Egy idegen utazónak nincsen és nincsenneI felelünk ott, hol vanokkal felelhetnénk. Magunk szükséget látunk oly könyvek s gyûjteményekben, melyek tán a szomszédban ismeretlenül hevernek." Terve szerint az eszményi múzeum igazgatójának vagy pártfogójának egy fõurat kellett volna megkérni, Kolozsvárt s a múzeumi gyûjtemények négyféle osztályára õrökké szakembereket lett volna szükséges kinevezni. Országos felhívás útján szóllított volna fel minden hazafit és tudománybarátot a tárgyak bejelentésére. A bejelentéseket az igazgató átadná az osztályõröknek, s azokból sorozat készülne, melyeknek ha név és tárgymutatója lesz, a kész múzeum.
Minden osztályra példákat említett fel arra, hogy van mit lajstromozni s a könyv- tári osztály létrehozására azt a módot ajánlotta, hogy minden iskola nyomassa ki katalogusát külön-külön, de egyenlõ alakban s ugyanezt tegyék azok is, kik könyvtárukat, gyûjteményüket közhasználatra szánják. Igy a sok gyûjtemény katalogusát egy kötetbe lehetne szerkeszteni s végén mutatótáblával ellátva, könyvárusi forgalomba hozni, hogy mindenki megszerezhesse. Javaslatot tett a költségekre, maga ajánlkozott a lajstromok mutatójának el- készítésére s nyomtatási költségére is ajánlott 50 forintot.
Tisztában volt azzal, hogy tervének meg- valósítása fõleg a szakembereknek jelentene óriási eredményt. De bármily szükséges, szép és hasznos volt is az : csak tervnek maradt.
Ekkor már rég dolgozott Erdély történetén s 1860-ig 10-12 kötet munkája kiadását tervezte.[12] Egymásután jelentek meg czikkei és könyvei, melyek a mult kultuszát szolgálva, a Jövõ reményeit élesztették. Csakhamar láthatta, hogy az Erdélyi Múzeum sorsában Mikó Imre gróf fölléptével beköszönt a tettek korszaka. Láthatta, hogy az õ eszméi és vágyai teljesülnek s õ lett az Erdélyi Múzeum- Egylet elsõ történetírója.
Az alakuláskor tekintélyes számú párt õt akarta pénztárossá választani. Búzgón részt vett a múzeum-egyesület munkásságában. Õ vetette föl elõször nyilvánosan azt a kivánságot, hogy a múzeum-igazgató ne csak természettudós lehessen. Fokozottabb irodalmi munkásságot követelt; kívánta, hogy az egyesület évkönyveit minden tag díjtalanul kapja s õ figyelmeztette elõször az egyesületet, hogy pecsétjét a czímer- és pecséttan szabályainak megfelelõen módosítsa.[14] Kivette részét az alkotó íroi munkából is. Dolgozott az Erdélyi Múzeum-Egylet Evkönyveibe s késõbb az Erdélyi Múzeumba.
Hosszú élete alatt sokban volt úttörõ. Érezte és tudta ezt. Egykori nagy munkásságára czélozva, mondta tréfásan öreg napjaiban: Én is voltam egyszer nagyember.
Élete alkonyán is friss szellemmel megáldva járt ki kedves kolozsvári nagy sétaterére, melynek megírta történetét s elnézte annak nyüzsgõ, élénk közönségét. Olyan volt õ ott a fiatal nemzedék között, mint azok a sétatér bokrai fölé boruló hatalmas óriás-fák, melyek alá oly szívesen ült lepihenni. Ott és háza erkélyén, az Óvárban, felesége mellett, az udvaráról felnyuló nagy, virágos akáczfa árnyékában el-elmerengett s megnyugvással tekinthetett vissza munkás életére, melynek két legszebb álma: a millénium megünneplése és az Erdélyi Múzeum-Egyesület valóra vált. Az elõbbit külön könyvvel ünnepelte meg. Az E. M. E. pedig ötven éves emlékünnepén áldoz az õ emlékének s hódol létrehozásában kiváló érdemeinek.

1. Ezt közöljük. Ajándékozta Özv. Kõváry Lászlóné Krausz Johanna 1910.
2. Gyermek- és ifjúkorára rendkivül becses két czikke. Egyik: A 80 éves törtenetíró. Kolozsvári Lapok 1899. évf. 398-99. 1. A másik a Gyalui Farkas által összegyûjtött és közre- bocsátott Legkedvesebb könyveim 20-29. lapján. Irodalmi munkásságának teljes jegyzékét össze* állította Köblös Zoltán az Erdélyi Múzeum 1907. évf. 336-349. lapján.
3. Erdély régiségei. Altalánosságok. 1-8. 1. A múzeum-egyesület gondolata a 7. lapon.
4. Székelyhonról 40. 1.
5. Szerepérõl szól Erdély régiségei 13. lapján.
6. Erdély régiségei 7. 1.
7. Erdélyi Naptár 1854-ik közönséges évre. (Kolozsvár, 1853.) 101. 1.
8. Erdély régiségei 14. 1.
9. Részletesen leírva Erdélyi Naptár 1855-re 95-96.1. UgyanQtt a tiboldi éremlelet ismertetése is.
10. Ki segitne itt? Kis czikk, dr. Ötvös czikke után, Erdélyi Naptár 1854-re 109. 1.
11. Hetilap 1854 évf. 96 sz. vezérozikke.
12. Irodalmi csatározás, Hetilap 1854 januárius 25-iki száma.
13. Az Unió zsebkönyvben (1856) és a Balázs Sándor által szerkesztett Erdélyi Múzeum almanachban, 1857.
14. Intézeteink bajai; Korunk 1862 nov. 23.