Márkus Albert : Nagyajtai Kovács István(1799 - 1872)
-megjelent az Erdélyi Múzeum-Egyesület 1909-es Emlékkönyvében(kiadva: 1942-ben,Kolozsvárt)
Kovács István
(1799-1872)
Kovács István rövid életrajza: dolgozott és tanult. Dolgozott becsülettel, ritka lelkiismeretességgel, pontos kötelességtudással és mindig önzetlenül. Tíz évnél tovább volt jegyzõ a Kormányszéknél. Fizetést semmit, munkát annál többet kapott. Még pedig nemcsak hivatalos, hanem privát munkát is. Ha fölebbvalói "kitüntetésbõl" effélékkel terhelték meg munkabíró vállát, nem zúgolódott, végezte faj át, a székelyt jellemzõ jókedvvel; dolgozott igen sokszor két ember helyett s béketûréssel nyugtázta e külön munkákért táró egyetlen jutalmat a brávót.
Egy középület emelésében azt illeti-e a nagyobb dicséret, ki az építéshez szükséges anyagot adja, vagy azt, aki a kész matériát egybegyûjti, szakértõ kezekkel rendezi, formálja s a holt anyagból mûremeket hoz életre? Az ajándékozó-e az érdemesebb vagy az építõ? Bizonyos azonban, hogy arra kettõjük vállvetett munkája egyaránt szükséges. Az Erdélyi Múzeum aligha létesül, ha nincs a két Kemény, Gyulay s Erdély többi lelkes fõura és asszonya ;[1] de nélkülözhetetlen szükség volt olyan emberre is, ki a nagyokat áldozatra serkentse, a hitetleneket az intézet szükséges voltáról meggyõzze, ügyének a jobbakat megnyerje, ki e tudományos intézetet születésekor szeretõ gonddal ápolja, nagy tudásával, szorgalmas munkájával gyarapítsa, életrevaló gyakorlati tanácsaival támogassa s egy folytonos tanulásban és munkában töltött élet gazdag tapasztalatával megerõsítse.
Kovács István rövid életrajza: dolgozott és tanult. Dolgozott becsülettel, ritka lelkiismeretességgel, pontos kötelességtudással és mindig önzetlenül. Tíz évnél tovább volt jegyzõ a Kormányszéknél. Fizetést semmit, munkát annál többet kapott. Még pedig nemcsak hivatalos, hanem privát munkát is. Ha fölebbvalói "kitüntetésbõl" effélékkel terhelték meg munkabíró vállát, nem zúgolódott, végezte faj át, a székelyt jellemzõ jókedvvel; dolgozott igen sokszor két ember helyett s béketûréssel nyugtázta e külön munkákért táró egyetlen jutalmat a brávót. És tanult. A latin mellett már gimnázista korában megtanult jóformán a maga erején németül. Gubernialis kanczellista korában hivatalos rengeteg dolga mellett is ráért a könyvtárakban kutatni, Kolozsvár történetében buvárkodni, Erdély és a székelység küzdelmeit, viszontagságait tanulmányozni és munkája eredményét a kolozsvári Nemzeti Társalkodóban kiadni. A múlt század harminczas éveiben már annyira otthon van Erdély históriájában, hogy mûkedvelõ létére meg tudja biráIni és helyre igazítani a hivatásos historikusokat. Alapos tudással, érett kritikával írt történeti értekezéseivel nevének széles körben becsületet és barátokat szerzett.
Elsõ sorban a jeles régiség- és történetkutatónak, a lelkes gerendi grófnak, Kemény Józsefnek barátságát szerezte meg. Szeretetük közös tárgya: a história ismertette meg õket egymással. Az ismeretség a személyes érintkezéssel, a sûrû levelezéssel, végûl a közös munkával nagy lelkeket jellemzõ bensõ barátsággá, meleg szeretetté érlelõdött. Kemény magához emelte, megbecsülte az egyszerû hivatalnokot, Kovács rajongó lelkesedéssel csüngött gr. Keményen. Hogy barátságuk mit használt a történetírásnak, méltatni fogja, ki Erdély és a székelység történetére összegyûjtött és részben kiadott egykorú naplókra, oklevelekre, országgyûlési végzésekre stb. ma is rá van utalva.
Kovács élete czéljául tûzte ki, hogy Erdély történetét megírja. Lehetetlen volt nem látnia a roppant nehézségeket, miket az adatoknak fáradságos és költséges öszszegyûjtése iminnen-amonnan lépten-nyomon okozott. Nagybecsû kézíratok egyházak, intézetek birtokában hevertek rendezetlenül, vagy kallódtak el egyeseknél gondatlanság miatt; drága mûemlékek gondozás nélkül pusztultak, Bécsbe vagy legjobb esetben a pesti múzeumba vándoroltak. Benkõ József gazdag kézíratgyûjteménye elkallódott, növénygyûjteménye elpusztult; római felíratos köveket, gyönyörû mozaikpadlókat III. Károly Bécsbe vitetett. Eder Károly kizsákmányolta Kolozsvár, Szeben, Brassó, Segesvár s a többi szász városok levéltárait s eladta Magyarország nádorának; Várhelyen a becses római emlékeket burján növi be, mindenütt, minden régiség iránt a hazafiak részérõl a legkárhozatosabb közöny. Lehetetlen volt be nem látni e vigasztalan állapot tarthatatlan voltát. Lehetetlen még a laikusnak is. Hát még azoknak, a kik, mint Kemény és Kovács tapasztalásból tudták, mennyi nehézséggel kell küzdenie a kutatónak. Levelezésükben nem találjuk ugyan nyomát kifejezetten a múzeum eszméjének, de annál több a panasz egyes adatok, ritkább kézíratok kézrekerítésének nehézségén. Személyes találkozásukkor, Gerenden, Kemény kincseket érõ gyûjteményének láttán kétségtelenül meghányták-vetették, miképpen kellene a múltból megmenteni a még megmenthetõt, miképpen lehetne egyesíteni magánosok gazdag gyûjteményeit, hogy az addig elrejtett, jóformán holt kincsek minden- kire nézve hozzáférhetõ közkincscsé váljanak. Kemény József és Sámuel ajánlatai legalább erre enged következtetni. De erre fõképpen azok a megfontolt, érett gondolatok, miket Kovácsnak e múzeum tárgyában írt röpíratában találunk.[2] Mert - ki hinné? - a grófok ajánlatát szükség volt Erdély közönségének jóindulatába ajánlani. A kik luxusnak tartották az effajta intézményt. Kovács meg megmagyarázta, hogy Kolozsvárt, a hol három középiskola van, Gubernium székel, a hol Erdély lakosságának színe- java szokott tartózkodni, ilyen intézet mindennapi szükség. Hadd jussanak könnyebben tanulók és tanítók a tudomány forrásához. Hadd tanul hasson, a ki akar, hogy többé senkit ne érjen olyan szégyen, mint a gyulafehérvári múzeum õrét, ki kénytelen vala egy francia tudóstól fogadni el magyarázatot egy Erdélyben talált római régiség felõl. "Ám jól van," szóltak mások, "legyen múzeumunk, de honnan vesszük ennek fentartására, gondozására a szükséges pénzt ?" "E hon nemeseinek és nem nemes születésû ugyan, de nemes szívû polgárainak hazájukért való áldozatkészségébõl," feleli Kovács. Az 1811-iki nemesi fölkeléskor minden normális nemes telekre 1 frt. 48 krt. róttak ki. Ha akkor tudtak áldozni a honért a nemesek, áldozhatnak most is, a mikor egy hasznos és szükséges intézmény létesítésérõl van szó. Lám, egy primipilus vagy pixidarius nemesnek évi adója 4 frt., lehet-e akkor egy normális telek után 30 év multán 1 frt. 48 krt. sokalni 7 E rovatalból nemcsak a múzeum felállítására és gondozására szükséges pénz telnék ki, hanem a fenmaradó összeget még a nemesi fölkelés rovatalából megmaradt s a rendek rendelkezésére álló 42 ezer forinthoz csatolván, a "játékszínt" is végleg föl lehetne segélni. E kevés áldozattól nem szabad visszariadni, mikor Magyarországon ugyane czélra összehasonlíthatatlanul nagyobb összegeket áldoznak. "fel tehát hazámfiai!" szól Kovács. Állítsunk múzeumot! Mert általa hazánknak nemcsak hasznát, javát mozdítandjuk elõ, hanem díszét és dicsõségét is. És e hon haszna és java, a hon dísze és dicsõsége: a mi hasznunk és javunk, a mi díszünk és dicsõségünk."
Szavának volt eredménye. A rendek az országos múzeumnak Kolozsvárt való fölállítását kimondták s jóváhagyás végett a fölséghez fölterjesztették. De év múlt év után s a jóváhagyás mindig késett. 1847-ben megsürgetik. Hasztalan. Bekövetkeznek a 48-49-iki napok viharai, be az ötvenes évek nyomasztó csendje. A határozat végrehajtására ki mert volna gondolni?
1855 nyarán Kemény József nagy beteg lesz. Környezete a legrosszabbtól tart. Mi fog történni az õ gyûjteményével? Csak Pestre ne kerüljön s a gyûjtemények e rendezetlen chaoszában végkép el ne vesszen. Gróf Mikó Imre aggodalmai ezek.[3] Közli Kovács Istvánnal, ki 50-tõl fogva mint bûnfenyítõszéki tanácsos, Beszterczén lakik. Ezzel az Erdélyi Múzeum ügye ismét aktuálissá válik. De sürgõssé is, mert Kemény 1855 õszén meghal. Meg a nélkül, hogy Kovácscsal, munkáiban segítõtársával, eszmékben, aspirácziókban, czélokban oly közeli rokonával még egyszer találkozhatott volna. Lehetetlen megindulás nélkül olvasnunk a gróf özvegyének Kovácshoz küldött levelét. Mint nyugtalankodott, küldött Kovács elé, ki érkezését jelezte; mint remélt, várt az utolsó pillanatig. Hiába! Kovácsnak egy Galicziában mulató kollégáját kellett Beszterczén helyettesítenie. Ezért kellett elmaradnia utolsó találkozásuknak! Pedig mennyi megbeszélni valójuk lett volna! Végrendeletében a gróf gyûjteményét az országos (Landes) múzeumnak hagyja. Ilyen nevû múzeum pedig nincs. Erdélyben éppen nincs. Mikó kétségbe van esve; nem kerül-e a drága gyûjtemény Szebenbe. Kovács véleménye szerint a gróf végrendeletében az országos szót úgy kell érteni, hogy a gyûjteményt azon múzeum örökölje, melynek Kolozsvárt leendõ felállítása országosan el van
határozva. . . ez lévén - folytatja - tudtom szerint az elhunyt gróf akaratja a Múzeumállítás eszméje foganatosításától fogva saját haláláig." Hívták ugyan e múzeumot nemzetinek s a nemzetiségek, kivált a szászok kedvéért hazainak, de a gróf országos múzeumon csak a Kolozsvárt országos határozat értelmében állítandó múzeumot érthette. Ha azért az erdélyi magyarok és székelyek keblükben, Erdélyben múzeumot akarnak állítani, arra itt az alkalom. Csakhogy saját erejükre vannak utalva. A kormányra nem támaszkodhatnak, mert annak nem érdeke a múzeumállítás s ha állít is, inkább szász hazánkfiai számára állítja. E dologban tehát a régi nyomokon kell haladni. Országgyûlési határozat van és az a felség elé volt terjesztve, ki arra még nem válaszolt. A gyûjtemény életben lévõ tulajdonosai megsürgethetnék kérésüket. A múzeum állítására anyag volna bõven. Eszterházi Bécsben levõ numizmatikai gyûjteményének gazdagságát, Erdély viszonyainak ismeretére nevezetes, sõt nélkülözhetetlen voltát csak a Kemény József könyv- és kézíratgyûjteménye közelíti meg, A kormány támogatását nem remélhetvén. az áldozatkész hazafiakra vár a kötelesség. "Ha bizonyos tókepénzhez juthatnánk - írja Mikónak - melynek kamatjából Kolozsvárott nehány szobás házat kibérelni, egy könyvtárõrt és egy szolgát fizetni s némi kellékeket. beszerezni lehetne, ez esetben legjobbnak látnám a gróf Kemény József halálával elõfordult alkalmat felhasználva, a kormánytól kérni, hogy miután az elhúnyt gróf gyûjteményét egy mindenesetre Kolozsvárt állítandó múzeumnak ajánlotta s hagyta, addig is, míg az országnak alkalma nyílnék az országos végzés folytán a körülményekhez alkalmazkodva tovább intézkednie, engedtessék meg a gróf Kemény gyûjteményét a szándékolt múzeum alapjául venni Kolozsvárott, a hol a szükségesek evégre készek.”
A bizonyos tõkepénzre, nehány szobás házra való gyöngéd czélzást könnyû megérteni. Mikó is megértette és 1856 áprilisában megtette fejedelmi alapítványát, mellyel egy csapásra az Erdélyi Múzeum ügye biztosítva volt. Özönével kapta a nemes tettét magasztaló leveleket, de a levelek közt bizonyára egyet sem tartott értékesebbnek, mint a Kovácsét. "A nagyszerû, hazafias áldozatok - írja Kovács - melyek egy nemzet szellemmûvelõdése végett tétettek, minden idõben és minden népeknél nagy és magasztos tettek voltak. Azok kétségkívûl ma is. De vannak idõszakok, melyek egy vagy más nép sorsa végleges eldöntésére béfolyással bírnak. És vannak néha népek, melyek nemcsak politikailag, hanem nemzetileg is veszvék, ha- hogy ezen béfolyást önerélylyel ellensúlyozni s maguktól eltávolítani nem tudják. Ilyen idõket élünk most. Hogy a magyar mikor tünt fel e világ népei közt, nem lehet tudni, de annyi bizonyos, hogy olyan csapás, mint közelebbrõl, soha a magyart nem érte. Ha volt tehát valaha szüksége a magyarnak nemzeti léte fentartásáról és emelkedésérõl gondoskodnia, korunkban igen is van. S ha létezik mód, mely által nemzetiségét újabb körülményeinek közepette biztosíthatja s az élõ nemzetek sorában ismét díszes állást vívhat ki magának e mód, úgy hiszem, fõképp a minden oldalróli szellemmûvelõdés és mûveltség nemzeties irányban."
A két haza minden tájára röpülnek szét a felszólítások az Erdélyi Múzeum ügyében. Vegyen részt tehetsége szerint mindenki a nagy nemzeti munkában! Mindenki, nemzetére való tekintet nélkül! Akadtak s köztük Teleki Domokos is, kik a nemzetiségeket jónak látták volna ki- zárni a közös munkából. Mert az õ részvétük ártana magyarságunknak. Könnyen megesnék, hogy e téren is elnyomnák a magyart. Mikónak nincsenek ugyan efféle aggodalmai, mégis jónak látja a Kovács véleményét kikérni. Attól, véli Kovács, hogy a nemzetiségek e múzeummal elnyomnak, nincs mit félnünk. Múltja e földön s így múltjára vonatkozó emléke is csak két nemzetnek van: a székelynek s a magyarnak. A földbirtok jó és számbavehetõ része (akkor!) e két nemzet kezén. Erdély irodalma csak magyar. A versenytõl hát nincs okunk félni. Mert ha mi magunk nemzetiségünket, ez országban vezetõ szerepünket meg nem tudjuk védeni múzeum nélkül, múzeummal sem. "A kik ellenkezõ véleményben vannak - folytatja tovább - azok, úgy látszik nekem, a múzeumot nemzetiségünk oly Palladiumának nézik, minõ Pallas képe vagy szobra volt Trójában." Igyekezzünk társnépeinkkel vagyonban, mûveltségben, munkásságban és tettekben lépést tartani, akkor élni fogunk múzeum nélkül is, különben elvesztünk múzeumunkkal együtt.
És ez Kovács István utolsó szava az Erdélyi Múzeum ügyében. Régi álma valóra vált. Az intézet élt, virágzott. Mikó soha sem szünt meg elismeréssel adózni e lelkes, önzetlen férfiú érdemei iránt. Sokat beszélt róla Paget Jánossal, egy ideszakadt angollal, Kovács régi ismerõséveI. Szerettek volna fáradsága jutalmaképpen számára a múzeumnál egy kényelmes állást biztosítani, hadd fejezhesse be már valahára Erdély történetét. Nem sikerült. Õ csak a munkából kért részt, a dicsõségbõl, a jutalomból nem. "Az én érdemem - úgymond.- a közélet terén mindenesetre kevés és azért az öntudat, hogy megtettem azt, mit tehetségem s körülményeimhez képest tehettem, a kebelnyugtató érzet jutalmával oly édesen és bõven jutalmaz, minél kedvesebbet és jobbat, valamint eddig soha sem kívántam, úgy ezután sem kívánok."

1. Hogy e múzeum iránt mint érdeklõdtek még Erdély elõkelõ asszonyai is, annak bizonyítására álljanak itt özv. báró Jósikáné szavai: „A hunyadmegyei fõispán azt igérte nékem, hogy a nyáron vagy az idén valamikor ásatásokat tétet Hátszeg vidékén s szeretném, hogy Kovács ott lenne akkor: mert miután Múzeumunk már van, gondoskodnunk kellene, hogy bírjunk illõ darabokat is, miket belé rakjunk." Kovács 1845 június 21.én Keményhez intézett levelébõl.
2. Nagyajtai Kovács István: Az erdélyi magyar nemzeti múzeum ügyében. Kolozsvárt, 1842
3. Erre és a következõ dolgokra nézve.Id. Mikó 1855. és 56. évi levelezését