Ifj. Szász Károly : Gyulai Pál(1826 - 1910)
-megjelent az Erdélyi Múzeum-Egyesület1909-es Emlékkönyvében(kiadva: 1942-ben,Kolozsvárt)
Gyulai Pál
(1826-1910)
Gyulainak egyik fõ életelve - helyesebben természete volt: mindig azt mondani, a mit gondolt - s a mit gondolt, azt mindig kimondani. És sohasem mondott mást, mint a mit helyesnek, igaznak tartott s az igazat megmondta ellenfelének és barátjának egyaránt - ha az igazság kedvezett is ellenfelének, vagy lesújtotta is a jóbarátot. Gyulai elsõrendû nyelvmûvész is volt. Erõs magyar nyelvérzéke szülõföldjén, Erdélyben - hol ma is az irodalomhoz legközelebb álló magyar nyelvet beszélik - zavartalanúl, sõt fokozódva fejlõdhetett. Gyulai nem volt úgynevezett népies író, de stilusán meglátszott, hogy a zamatos népi nyelvnek ismeretén sarkallott és annak tanulmányozásán szinesedett. Az Erdélyi Muzeum-Egylet kebelében - mely intézménynek alapítói közé tartozott-õ emelt elõször szót néphagyományaink ügyében s az õ lelkes szavain gyúlt lángra Kriza régi szenvedélye, a népköltészeti termékek gyûjtése iránt, mely téren neki magának is elévülhetetlen érdemei vannak.
Gyulainak egyik fõ életelve - helyesebben természete volt: mindig azt mondani, a mit gondolt - s a mit gondolt, azt mindig kimondani. És sohasem mondott mást, mint a mit helyesnek, igaznak tartott s az igazat megmondta ellenfelének és barátjának egyaránt - ha az igazság kedvezett is ellenfelének, vagy lesújtotta is a jóbarátot.
Szinte szállóigévé vált, hogy Gyulai igaztalanúl, elfogultan ítélte meg Jókait. Nem így volt. A szerkezet hiányait, a lélektani botlásokat és lehetetlenségeket, a szertelenkedést erõsen ostorozta Jókai regényeiben, az igaz; de elismerte "kitünõ elbeszélõ tehetségét", nyiltan vallotta, hogy "e tekintetben egyetlen regényírónk sem versenyezhet vele" és finoman kiemelte elõnyeit Jósika, Eötvös és Kemény fölött, sõt nem habozott kijelenteni, hogy "egyetlen elbeszélõ írónk sem olvasztotta össze oly szerencsésen a népies és mûvelt magyar nyelv bájait, mint Jókai."
Viszont Keményrõl - kit annyira szeretett és annyira nagyratartott - nem hallgatta el, hogy" az elõadás és elbeszélés különösebb báját megtagadta tõle a természet", hogy "nehézkességet, egyenetlenséget találni munkáiban s midõn stílusa rendkivüli szépségeket áraszt is, oly gondatlanságokat követ el, a melyeket középszerû író is el szokott kerülni."
Gyulai nemcsak nem kereste, de egyenesen kerülte, mondhatjuk: megvetette a népszerûséget. Az úgynevezett közvéleménynek kevés súlya volt elõtte. Mily szép és bölcs mondása volt, mikor a Kisfaludy-Társaság elnöki székét egy politikai szinezetû elvi differenczia miatt oda hagyva, azt hangoztatta, hogy õ elsõ sorban nem másokkal, hanem önmagával akar békén lenni. Akkor sokan hazafiasságát is kétségbe vonták, a min nemcsak õ mosolyoghatott nyugodt önérzettel, de legjobb ismerõse is, a kik tudták róla, a mit Riedl olyan találóan fejezett ki, hogy ámbár "senki sem volt kevésbbé vadmagyar, mint õ" mégis nálánál "senki sem volt magyarabb."
Utálta a nagy szavakat, az annyira el- harapózott dicsérõ szuperlativusokat, melyekkel utóbbi idõkben egyes baráti körök nyilvános beszédekben és a sajtóban, kölcsönösen annyira elhalmozzák egymást.Frázisokat egyáltalában soha se használt, de a dicséretben sem ment - még Aranynyal és Keménynyel szemben sem - soha annyira, mint az õt baráti elfogultsággal vádoló egyes körök, a maguk czéhbelijeivel szemben.
Rendkivül erõs, szinte csalhatatlan érzéke az igazság iránt, és bátorsága az igazság õszinte kimondására nemcsak nagy kritikussá tették, hanem az irodalmi közélet legnagyobb tekintélyévé is: Mert tekintély volt ellenfelei elõtt is. A kik haragudtak is rá, a kik gyülölték és úgy tettek, mintha lekicsinyelnék, azok is lesték, nemcsak félve. és aggódva" hanem kiváncsian is az õ véleményét. Minden nyilatkozatállak, minden szavának hatása volt, sokkal egyetemesebb, mint bárkiének.
Kritikáiban, beszédeiben, tanári elõadásaiban irodalmunknak jóformán minden kérdéséhez hozzászólván rendkívüli hatása és elévülhetetlen érdeme irodalom- történetünk kialakulása terén abban nyilvánult, hogy azokat a kereteket, melyeket Toldy Ferencz a források felkutatásával, az adatok elrendezésével, irodalomtörténetünk rendszerbe foglalásával megállapított, azokat Gyulai megtöltötte esztetikai tartalommal, megállapítván valódi értékét és igazi jelentõségét íróknak és mûveknek egyaránt. E tekintetben mindannyian Gyulaihoz igazodunk. Az irodalomtörténeti tanulmányok, monografiák és kézikönyvek egymásután mind a Gyulai-féle értékmegállapításokat veszik alapúl és irányadóúl, legtöbbször. a nélkül, hogy Gyulaira hivatkoznának. S ez megint az õ nagyságának egyik mutatója: az általa felfedezett és kijelentett igazságok annyira általánosak, hogy szinte maguktól értetõdnek és kétségbevonhatatlanok.
Meglehet, hogy Toldy nélkûl.Gyulai munkássága nehezebb, s talán kevesebb sikerû lett volna. De az bizonyos, hogy Gyulai kritikai, esztetikai mûködése nélkûl Toldy irodalomtörténeti érdemei sokkal kisebbnek tûnnének fel ma elõttünk. Mert Toldy munkásságára Gyulaié tette fel a koronát. Toldy megcsinálta az aranyfoglalatot, Gyulai ritka mûvészi érzékkel illesztette bele a drágakövet. Igy egészíti ki s így emeli egymást Toldy és Gyulai munkássága.
Gyulai elsõrendû nyelvmûvész is volt, Erõs magyar nyelvérzéke szülõföldjén. Erdélyben - hol ma is az irodalomhoz legközelebb álló magyar nyelvet beszélik - zavartalanúl, sõt fokozódva fejlõdhetett. Gyulai nem volt úgynevezett népies író, de stilusán meglátszott, hogy a zamatos népi nyelvnek ismeretén sarkallott és annak tanulmányozásán szinesedett. Az Erdélyi Muzeum-Egylet kebelében – mely intézménynek alapítói közé tartozott-õ emelt elõször szót néphagyományaink ügyében s az õ lelkes szavain gyúlt lángra Kriza régi szenvedélye, a népköltészeti termékek gyûjtése iránt, mely téren neki magának is elévülhetetlen érdemei vannak.
Így, a népköltészet forrásain üdítve és erõsítve irályát, gazdagította Gyulai a magyar prózát a kifejezõ erõnek és fordulatos finomságnak pazar díszeivel, okosan és könnyedén kerülve a szónokias áradozás örvényeit. Igazabban elgondolt, jobban átérzett és szebben kifejezett sorok talán nincsenek a magyar prózában, mint Gyulai Arany fölötti emlékbeszédének ama sorai, melyekben sokat szenvedett barátját siratja s azok a kinos perczek 1ehezülnek keblére "midõn a fájdalom elfojtja a szót s csak könnyeink omlanak."
E sorokat lehetetlen megindulás nélkül olvasnunk. S ehhez hasonló szépségû részleteket özönével lehetne idéznünk Gyulai emlékbeszédeibõl, melyek a klassziczitás tiszta levegõjû magaslatán járnak. Ez emlékbeszédekben - biztos vonalakkal rajzolva és összhangzó színeket használva - életteljes és mûvészi képeket adott Gyulai, egyénekrõl és korokról egyaránt. Gondoljunk csak a párhuzamra Arany és Petõfi egyénisége s költészete közt, vagy Eötvösnek, az államférfinak, s Eötvösnek, a költõnek gyönyörû jellemzésére, avagy a Szigligetirõl szóló emlékbeszéd ama részére, mely a magyar dráma fejlõdésének történetét vázolja Szigligetiig. E mûvei igazán csak terjedelem tekintetében maradnak örökbecsû nagy munkái: a Vörösmarty életrajza és a Bánk -bán tanulmány mögött.
Gyulai nemcsak az értekezõ, hanem a szorosabb értelemben vett szépprózának is mestere volt. "Természetes lenni és mûvészivé emelkedni: a valódi széppróza” õ maga mondja egy helyen. Hogy ezt az elvet nemcsak hirdette, hanem követte is, annak bizonyságai beszélyei, melyekbõl talán hiányzik a képzelet csillogása, a lelemény elevensége s a meseszövés ügyessége; de a melyek az érzés melegével, a jellemrajz igazságával, s a nyelv erejével és bájával megindítóan, meggyõzõen és gyönyörködtetõen hatnak. Így, elsõ sorban a Régi udvarbáz utolsó gazdája, melynek hõsében a forradalom utáni Magyarország borongó képe megkapóan elevenedik meg elõttünk s a Nõk a tükör elõtt czímû bájos beszélysorozata, melyben erõsen megfigyelt alakokat rajzol, rendkivüli finomsággal.
Gyulai versírói munkássága szintén számot tesz a magyar irodalomban. Költészete nem olyan nagyszabású, mint Vörösmartyé; nem oly erõteljes, magával ragadó, színekben pompázó, mint Petõfié; nem olyan mély és plasztikus, mint Aranyé, de egy szeliden borongó, rokonszenves kedélyvilágnak, tiszta, nemes érzésnek megkapó, szívhez szóló megnyilatkozásai azok a versek, melyeket a szerelem, a szülõi szeretet, a hazához való ragaszkodás és az érte való gond keltett lantján. Nem termékeny költõ; látszik, hogy bár költõi érzés elég hamar kél szívében, annak kifejezésre juttatásához hosszabb érlelésre van szüksége s nem minden nehézség nélkül írja verseit. De a mit azok így közvetlenségükben talán veszítenek, viszont a sekélyességet a szaporán termelõ lirikusok e gyakori veszedelmét rendesen elkerülik.
Ifjúkori barátjához, Szász Károlyhoz még 1847-ben írt egyik levelében a maga költõi tehetségérõl erõs önkritikával nyilatkozva, e szép szavakban ad Gyulai kifejezést költõi becsvágyának: "... Nekem pedig nem nagy vágyaim lennének. Csak egy dalt, csak két sort tudnék teremteni, mely halhatatlan legyen."
Ez az ifjúkori óhajtása többszörösen beteljesedett a költõnek. A Hadnagy uramat már a harmadik nemzedék ismeri, szereti, szavalja, könnyez fölötte és lelkesedik rajta s az igazi hõsöket teremtõ hazaszeretetnek e remek plasztikával megrajzolt képe bizonyára sohasem fog elmosódni; de az Éji látogatást sem hagyja soha könnyezetlenûl egy szülõ és egy gyermek sem, mert a míg emberi érzés él e földön, addig szívhez fog szólni e vers megrendítõ igazsága:
" . .. Óh, a sír sok mindent elfed:
Bút, örömet, fényt, szerelmet;
De ki gyermekét szerette,
Gondját sír el nem temette. . ."
. . . Igy áll Gyulai, a szilárd jellemû férfi, az erõs magyar hazafi, az igazság éles, de mocsoktalan fegyvereivel hadakozó kritikus, a biztos érzékû esztetikus, a finom tollú nyelvmûvész, az éles szemû irodalomtörténetíró, a lélekbúvár novellista s a nemes érzések kedves, méla költõje, a magyar szellemi élet legkiválóbb alakjai között. Munkái közûl igen sok vértezve van az abszolut érték erõs pánczéljávaI a mulandóság ellen, de nem lehet tagadni, hogy hatásának egyik jelentékeny tényezõje örökre eltünt vele. Mert õ inkább, mint irodalmunk bármelyik jelese - talán az egy Kazinczyt kivéve - a maga személyes jelenlétével, élõ szavának hol buzdításban, hol korholásban megnyilatkozó eleven erejével gyakorolt óriás hatást az irodalmi közéletre.
S mikor méltán büszkélkedünk annak tudatában, hogy a miénk volt s munkáiban mindörökre irodalmunk egyik dísze marad, mély megilletõdéssel, lehangoltsággal érezzük, hogy bármily kincseket hagyott is a késõ nemzedékekre mûveiben, erjesztõ kovászként ható, maga körûl pezsgõ életet teremteni tudó ritka egyéniségét azok, kik õt személyesen nem ismerték, soha sem fogják tudni elképzelni és megérteni a maga egész valóságában s nagyon kérdéses, lesz-e még valaha is hozzá egészen hasonló és méltó vezetõ szelleme a magyar irodalomnak?!