Pálfi Márton : Gyergyai Ferenc(1799 - 1874)
-megjelent az Erdélyi Múzeum-Egyesület 1909-es Emlékkönyvében(kiadva: 1942-ben,Kolozsvárt)
Gyergyai Ferenc
(1799-1874)
A"tétlenségre hajló" szomorú korban gróf Mikó példája, buzdító és bátorító szava kortársai közül igen sokat avatott nemzeti míveltségünk harczosává. Ezek egyike, a nemzeti miveltségnek becsületes harczosa, Gyergyai Ferencz legbecsesebb kincsünknek, anyanyelvünknek kel a védelmére. "A babonás bányász- úgymond Gyergyai az ajánlásban - mielõtt leszállna napvilágtól sohase látogatott aknájába, hogy kikutassa azt, a mi legszebben a nap fényében ragyog, a drága érczet, védszellemét hívja segédûl." Gyergyait romlatlan erdélyi nyelvérzéke teszi nyelvésszé, nyelvigazítóvá, éppen úgy, mint a vele korra csaknem egykorú Brassai Sámuelt. Nyelvünk újjáfejlõdését õ is átéli: örömmel figyeli a haladást, de gyakran el is komorul. Nem a nyelvújitás szóáradata bántja; Kazinczy és Széchenyi tanítványa ebben a tekintetben nem igen lehetett válogatós. Az új szó neki csak gyarapodást jelent, akármily törvénytelen is. De annál inkább bántják az õ nyelvérzékét az idegen fordúlatok és kifejezések, mert ezek magát a nyelvet, a nyelv szerkezetét, a nyelv eredetiségét támadják meg. Magunk és nyelvünk eredetiségét félti s a legnagyobb magyart igazán megértve az õ szavát kiáltja oda veszni tért nemzetének: "A kiben még nem fajult el egészen a keleti vér, és mint magyar faj kivánja magát fentartani, nem fog majmolni más nemzeteket, hanem azon igyekszik, hogy magából fejlõdjék ki jövõje, minden sajátságaiban."
A"tétlenségre hajló" szomorú korban gróf Mikó példája, buzdító és bátorító szava kortársai közül igen sokat avatott nemzeti míveltségünk harczosává. Ezek egyike, a nemzeti miveltségnek becsületes harczosa, Gyergyai Ferencz legbecsesebb kincsünknek, anyanyelvünknek kel a védelmére.!
A babonás bányász- úgymond Gyergyai az ajánlásban - mielõtt leszállna napvilágtól sohase látogatott aknájába, hogy kikutassa azt, a mi legszebben a nap fényében ragyog, a drága érczet, védszellemét hívja segédûl; így magam is, mielõtt béereszkedném a nyelvészi szõrszálhasogatás kevesektõl látogatott és sokaktól unt mélyeibe, azt a nevet említem, a mely élin áll hazai minden nemes czélú vállalatinknak, a mely tétlenségre hajló korunkban bátorító, buzdító példa mindnyájunknak. "
A babonás bányász érdekes bányászkodásáról mondunk el egyet-mást e szerény hangú Jó szerencsét viszonzásául.
Gyergyait romlatlan erdélyi nyelvérzéke teszi nyelvésszé, nyelvigazítóvá, éppen úgy, mint a vele korra csaknem egykorú Brassai Sámuelt. Nyelvünk újjáfejlõdését õ is átéli: örömmel figyeli a haladást, de gyakran el is komorul. Nem a nyelvújitás szóáradata bántja; Kazinczy és Széchenyi tanítványa ebben a tekintetben nem igen lehetett válogatós. Az új szó neki csak gyarapodást jelent, akármily törvénytelen is. De annál inkább bántják az õ nyelvérzékét az idegen fordúlatok és kifejezések, mert ezek magát a nyelvet, a nyelv szerkezetét, a nyelv eredetiségét támadják meg. Magunk és nyelvünk eredetiségét félti s a legnagyobb magyart igazán megértve az õ szavát kiáltja oda veszni tért nemzetének: "A kiben még nem fajult el egészen a keleti vér, és mint magyar faj kivánja magát fentartani, nem fog majmolni más nemzeteket, hanem azon igyekszik, hogy magából fejlõdjék ki jövõje, minden sajátságaiban."
Sõt Kazinczyból is csak azt olvassa ki, hogy az idegen jót hasznos ugyan követni, de mássá változnunk e miatt nem szabad. A nyelv kiválólag jellemzi a nemzetet. "Nyelvében nyilatkozik érzelme, gondolkozás módja, szelleme. A nyelv a nép tükre és képe, beléletének küIkifejezõje." Õrizzük meg hát keleti sajátságainkat nyelvünkben is. Csak így lehetünk eredetiek és csak e külömbségünkkel gerjeszthetünk figyelmet a mivelt külföld elõtt is. - Meg kell hát tisztítanunk nyelvünket az idegenszerûségektõl. De honnan és kitõl kérdjük meg, mi a magyaros, mi az idegen? Gyergyai szerint erre csak egy biztos alap van, a melyen meg lehet állani, egy kútfõ, amelybõl tisztán lehet meríteni s ez az élõ beszéd. Még pedig nem akármiféle élõ beszéd, hanem a "tiszta magyarok beszédje, a milyenek a jászok, kunok, székelyek és a vegyületlen magyar helységbeliek." Talán mondanunk se kell, hogy a jászok és kunok csak a példa kedvéért jutottak ekkora elismeréshez. A valóságban csak egy igazi romlatlan magyar beszéd van Gyergyai szerint, a székely. Helyes az, a mit a romlatlan székely beszéd annak mond.
Körülbelül ez és ennyi Gyergyai álláspontja. Kétségkívül elég egyszerû és elég világos, csakhogy csöppet sem tudományos. Azóta sokan és sokszor elmondták már, hogy a nyelv helyessége kérdéseiben az egészséges nyelvérzék s az élõ nyelv pontos ismerete egvütt sem elég ahhoz, hogy az embert megvédje a tévedéstõl és hamis következtetéstõl. - Ide még kell a nyelv történeti fejlõdése lélektanának ismerete is, mert nélkülök sötétben való botorkálás minden nyelvigazítás. Gyergyai becsületes jóakaratának is sokszor kellett tehát nélkülök tévednie s minél következetesebb a maga álláspontjához, annál többször; de a Gyergyai- féle erõs nyelvérzéknek még tévedései is tanulságosak.
Helyesen állapítja meg pl. a megyek és jövök, bozom és viszem külömbségét az és, meg és pedig értelmi árnyalatát; joggal bélyegzi meg a bogy helyett használt miszerint-ezést stb. De klasszikus tévedésbe esik, a mikor a se ballj se láss, sem több, sem kevesebb, senki nem, soba nem helyességét nem ismeri el, a bennünket, benneteket alakokat szabálytalanoknak bélyegzi, a szenvedõ alaknak még a létét is tagadja. Erdélyi nyelvérzékére hallgatott s e tette elfogúlttá akkor is, a mikor a fogj be két lovadat-féle kifejezésekben magyartalannak mondta a személyragos tárgy melletti alanyi ragozást.
Legvakmerõbb állítását azonban jó egynehány év múlva kiadott másik müvében koczkáztatta meg Gyergyai, azzal lepvén meg a világot, hogy" úgynevezett marasztaló -ban,-ben nincs a magyarban." Hiba tehát azt mondani, hogy bölcsõben ringatták, hiszen akkor is, a mikor a fogj be két lovadat-féle kifejezésekben magyartalannak mondta a személyragos tárgy melletti alanyi ragozást.
Legvakmerõbb állítását azonban jó egynehány év múlva kiadott másik müvében koczkáztatta meg Gyergyai, azzal lepvén meg a világot, hogy" úgynevezett marasztaló -ban, -ben nincs a magyarban." Hiba tehát azt mondani, hogy bölcsõben ringatták, hiszen rendszeres - hogy úgy mondjam -nyelvészeti monografiák vállalkozhatnak. .
A magyar nyelv gazdagsága részben névviszonyítóinak nagy számában és sokféleségében áll, a nyugati nyelvek is ebben ütnek el legszembetünõbben a magyartól. Ezt legrégibb nyelvészeink is észrevették, de Gyergyai az elsõ, a ki az egyes ragok és névutók közti hajszálfinom árnyalati különbségek megfigyelésében és megtartásában látja a magyarosság egyik eszközét. Romlatlan nyelvérzéke s fegyelmezett gondolkozása itt igazán elemében van. A legpedánsabb aprólékossággal kéri számon nyelvérzékétõl az egyes névviszonyítók jelentését s megalkuvást nem ismerõ szigorúsággal von közöttük határt. Tévedni természetesen sokszor téved, a nyelvtörténetet nem lehet büntetlenül ignorálni, de hogy megfigyelései sokszor míly mélyenjárók és talpraesettek, Simonyi elismeréssel nem fukarkodó monografiái igazolják legjobban. Ne higyjük azonban, hogy ezzel kimerül Gyergyai nyelvjavító
buzgalma. A magyar nyelvtannak egyik igen vitás kérdése a szórend. Szenci Molnár Alberttõl Simonyi tanúlmányái, sokan, csaknem minden nyelvészünk vizsgálat alá fogták, de a kérdést jó lélekkel ma sem mond- hatjuk végleg tisztázottnak. Az elsõ okos szót ebben Fogarasi mondta ki nagyot csattanó Eurekajával, a másodikat Gyergyai; de ezt már nem igen vették észre. Fogarasi gondolatát Brassai fejtette ki a magyar mondatról szóló páratlanúl álló tanúlmányában. Gyergyai gondolata Joannovics és kivált Kicska fejtegetései révén a magyar szórend titkának valóságos fogantyujává és kulcsává lett. Fogarasi rámutatott a magyar ige fogalom-nyomósító erejére, de nem vette észre, hogy efféle fogalomnyomósításnak csak nyomatékos beszédben van helye és értelme s azért ugyancsak tévedtek, a kik Fogarasi szabályát általánosítva azt mondták, hogy csak a nyomósítandó szó áll az ige elõtt a többi akárhol állhat. Gyergyai elõször veszi észre, hogy különbséget kell tennünk értelmezõ és nyomosító beszéd között. Fogarasi szabálya csak az utóbbira vonatkozhatik, az elõbbieknek Gyergyai szerint az a jellemzõ tulajdonságuk, hogy az alany bennük közvetlen áll az állítmány mellett, még akkor is, ba ebbez nyomósít6 szó ragad. Hogy ez a fölfedezés nagy jelentõségû, csak az tudja igazán, a ki végig kisérte azt a sok bukdáncsolást, melyen keresztûl estünk, míg kivált Kicska fejtegetései után végre tisztán láthattunk. Persze tudnunk kell, a mit a nyelvészek nem vettek észre, a miért meg sem is érthették Gyergyait, hogy õ ez alanyon és állítmányon ugyanazt érti, a mit Brassai incboativumon és mondatzömön. Érdekes volna tudni, hogy magától jött-e rá, vagy Brassaitól tanulta. Mennyi tinta megmaradt volna, ha ezt idejében meglátjuk!
Gyergyainak van bátorsága, hogy saját korában nem lelkesedik a körmondatokon, az'" ékes szókötésnek e kinyalt-falt mûvirágain, holott ezeknek csodás szépségén még nem is olyan nagyon régen nyelvtanaink és stilisztikáink annyira rajongtak. Gyergyai megmondja magyarán, hogy az efféle mesterkélt szóhalmozás és ékes összevisszaság nemcsak a világos rendet szeretõ magyar gondolkozással, hanem a józan észszel is ellenkezik. ElkeIne ma is, ha valakik megfogadnák tanítását!
Orvosságul s a magyaros mondat- fûzés elsajátítására sajátságos kísérleti módot ajánl Gyergyai. "Gondolatjaik leírásakor - írja Gyergyai - ne vonalazzák ne pontozzák a mondatokat azután olvassák vagy olvastassák fel fenszóval ekkor legottan kitûnik a hiba mert a hol nem foly természetesen a mondat ott megakad a szavaló és csaknem önként rá jõ hogy kell kiigazítani. Olvastam egy magyar hölgy leveleit azokban se vesszõ se pont nem volt mégis oly értelmesen és folyólag olvashattam mintha tökéletesen ki lettek volna pontozva mert oly idomban és éppen úgy szokta leírni gondolatját a mint terem a fejében." Uti figura docet, de ezt az orvosságot már nem mernõk mindenkinek ajánlani.