Dr.Ferenczi Miklós: Gróf Mikó Imre pályája
- megjelent az Erdélyi Múzeum-Egyesület 1909-es Emlékkönyvében (kiadva: 1942-ben, Kolozsvárt) -
Hidvégi gróf Mikó Imre 1805 szeptember 4-én született Zabolán, Háromszék vármegyében anyai nagyszülei gr.Mikes Zsigmond háromszéki fõkirálybíró és Ugron Juliánna házánál. Szülei Mikó György és gr. Mikes Borbála voltak. Édes anyja csak néhány nappal élte túl Imre fia, harmadik gyermeke születését, ugyanezen hónap 16-án gyermekágyban meghalt.


A kis Imre gróf Zabolán, Bodokon és Felsõújváron élte gyermekéveit s ez utobbi helyrõl járt be 1813-tól kezdve a nagyenyedi kollégiumba, melynek 1824-ig volt növendéke. Tanuló éveirõl, sajnos, adataink nincsenek, mert az 1848-as nagyenyedi pusztításkor a kollégium íratai is megsemmisültek.
Az 1820 június 29-én atyja halálával árvaságra jutott ifjút nagyszülei vették magokhoz, kiknek befolyása alatt enyedi középiskolai és marosvásárhelyi joggyakornokoskodása után közpályára lépett. 1826 december 2-án az erdélyi fõkormányszékhez tb. jegyzõvé nevezték ki, majd 1831 március 24-én ugyanott tb. fogalmazó, 1834 július 13-án pedig titkár lett. A következõ év június 2-án a Bécsben székelõ erdélyi udvari kancelláriához helyeztetett udvari titkári minõségben, honnan 1837-ben tért vissza Erdélybe, mikor az erdélyi országgyûlés jelölése alapján õ Felsége fõkormányszéki tanácsossá nevezte ki.
Visszatérve hazájába a hivatalos ügyeken kívül fõként egyháza ügyeivel foglalkozott. 1838 május 7-én a nagyenyedi fõiskola fõgondnokává választja egykori tanítványát s két év múlva (1840) az erdélyi református egyházkerület bizalma õt emelte az egyházkerület egyik fõgondnoki méltóságára.
Ez idõre (1840) esik házassága gr. Rhédei Máriával, gróf Rhédei Ádám és gróf Teleki Mária leányával.
Az Erdélyi Múzeum lelkes elõharcosai között nem találjuk Mikó nevét, jóllehet már 1834 óta tagja volt az erdélyi országgyûlésnek, de 1848-ig nem vett tényleges részt a diétákon. De kivette részét a közmûvelõdés más ágában való tevékenységbõl. Ugyanis az országgyûlés 1843 januárius 3-án egy öttagú választmányra bízta a Kolozsvári Nemzeti Színház vezetését, melynek feje Mikó lett. Választmányi elnöki tisztét 1875 június 4-ig töltötte be nagy buzgalommal, odaadással és tetemes anyagi áldozatokkal.
Az 1846. év végén az erdélyi országgyûlés a betöltendõ állásokra jelölteket állított, mely jelölés alapján a fejedelem Mikót 1847 október 12-én kincstárnokká nevezte ki s ugyanekkor v.b. titkos tanácsosi méltósággal ruházta fel. 1848-ban gr. Teleki József kormányzó távoztakor az erdélyi fõkormányszék vezetésével bízta meg az udvar s a b. Jósika Sámuel lemondásával megüresedett erdélyi udvari kancellári méltósággal is megkínálta, melyet azonban nem fogadott el. Ugyan ez év október havában a székelyek agyagfalvi nemzeti gyûlésén mint királyi biztos volt jelen s a székelyek közbecsülését és Mikó hazafias érzületét mi sem jellemzi jobban, mint az, hogy a gyûlés közbizalma õt emelte az elnöki székbe, a székelyek pedig a "székelyek atyja" melléknévvel tisztelték meg.
Az uralkodó változásakor az erdélyi fõkormányszék ismeretes felíratát õ vitte fel az udvarhoz és csak a szabadságharc leverése után, 1849 október havában térhetett vissza hazájába. Itthon a nemzeti gyászon kívül családi gyász fogadta; hõn szeretett neje, kivel kilenc évig élt boldog házasságban, 1849 március 24-én gyermekágyban meghalt.


Az elnyomatás szomorú éveire esik Mikó életének legszebb, hazafias tettekben leggazdagabb ideje. Nemzetét kábultságából fölrázni, a magyarságot az elnémetesítõ törekvésekkel szemben megvédeni: ezt tûzte ki élete feladatáúl s e feladatának hûségesen meg is felelt. Kolozsvári háza gyûlõhelye lett az erdélyi magyarságnak; az ötvenes, hatvanas éveknek minden nemes eszméje, minden nemzeti gondolata itt született, innen kelt szárnyra.
A Kolozsvári Nemzeti Színházat, mint választmányának elnöke, õ keltetett életre, s õ védte meg annak magyar jellegét Urban ellenében. Az Erdélyi Gazdasági Egylet újjászületése az õ, illetve a köréje tömörûlt hazafiak érdeme s ennek ettõl kezdve (1854-tõl) haláláig elnöke volt. Ezt követve 1859-ben legnagyobb alkotása, kedvenc eszméjének megvalósúlása, az Erdélyi Múzeum megalapítása, melynek érdekében évek során át annyit fáradt, annyit dolgozott. Ezen kívül ráért tudományos és irodalmi téren is foglalkozni. Nagybecsü történelmi munkáinak java része ez évben készült, melyekért elismerésül a Magyar Tudományos Akadémia 1858 december 15-én tiszteleti tagjai közé választotta.
Közmûvelõdési és a magyarság emelését célzó eszméinek propagálására alapította 1856-ban a Kolozsvári Közlöny címû politikai lapot, melyben számos cikkel igyekezett elõmozdítani a Nemzeti Színház, Gazdasági Egylet, Erdélyi Múzeum, stb. ügyeit. A közélet terén szerzett érdemei elismeréséül városok siettek díszpolgárukká, vármegyék törvényhatóságuk tagjává, egyletek, kaszinók, körök tb. tagjukká választani.


Az erdélyi fõkormányszék visszaállításakor, 1860 december 10-én fõkormányszéki elnökké Mikó neveztetett ki, de állását, midõn az országgyûlést az õ tanácsa ellenére Nagyszebenbe hívták össze, nem foglalta el, hanem az országgyûlés szervezése céljából összehívott negyven tagú bizottságában, mint annak kinevezett elnöke, tiltakozását fejezte ki s meg sem jelent a szebeni országgyûlésen, azonban mind emellett fáradhatatlanul munkált az Unió s a király és nemzet kiegyenlítésének kérdésében, de mindig magyar nemzeti törekvések zászlaja alatt.
Az 1865. évi kolozsvári országgyûlésen mint a magyar párt feje szerepelt s az ugyanezen évi pesti országgyûlésen mint Kolozsvár város képviselõje jelent meg.
A kieggyezéskor (1867 februárius 20.) közmunka- és közlekedésügyi miniszter lett, s ebben az állásában is szívesen viselte Erdély értékeit. Az õ minisztersége alatt létesûlt az erdélyi vasút, mely Erdélyt szorosabbra fûzte az anyaországhoz. 1870 április 21-én a király saját kérelmére fölmentette miniszteri állásától s buzgó szolgálatai elismeréséül a Lipot-rend nagykeresztjével tüntette ki és királyi fõpohárnok-mesterré nevezte ki. Ugyancsak minisztersége alatt kapta a török Medzsidje-rend elsõ osztályát.
Miniszteri székétõl megválva, búcsút mondott a politikának is, jóllehet az országgyûlésnek tagja volt, nem igen vett részt azután annak tárgyalásain, visszavonult Kolozsvárra s idejét egyházán kívül, a Kolozsvári Nemzeti Színház, Erdélyi Múzeum és Magyar Történelmi Társulatnak, melynek megalakulásától, 1867-tõl szintén elnöke volt, szentelte.
Családi élete, amilyen boldogan indult s amilyen hirtelen szomorúra változott: egész végig az öröm és a bánat váltakozása között folyt le. Felesége emléke és gyermekei gondja egyaránt lekötötték s már-már megbékült helyzetével, mely azonban gyermekeiben ért vesztességei miatt mindvégig borongó és súlyos maradt. Ezek a súlyos csapások nehezültek reá, fogyasztották életét.1862-ben meghalt fia, Ádám 19 éves korában, a Mikó-névnek és családnak utolsó fiúsarjadéka;1868-ban Mária leánya alig 25 éves korában; 1874-ben Anna leánya vette fel az özvegyi fátylat. Családját érte csapások keserítették életét, melyet 1876 szeptember 16-án Kolozsvárt néhány hónapi betegeskedése után fejezett be. Lehunyta szemét a nagy férfiú, ki életét hazájának, nemzetének, a magyar tudománynak és mûvelõdésnek szentelte s vele kihalt a hidvégi gr.Mikó nemzetség férfiága.


Haláláról leányán kívül az Erdélyi Múzeum-Egylet, erdélyi református egyházkerület, Erdályi Gazdasági Egylet és Kolozsvár sz. kir. város adtak ki gyászjelentést és az egész nemzet igaz részvéte kísérte szeptember 19-én, utolsó útjára a kolozsvári temetõdomb tetején levõ családi sírboltba. Az erdélyi református egyházkerület, a sepsiszentgyörgyi református kollégium, a Magyar Tudományos Akadémia és a Magyar Történelmi Társulat kegyeletes ünnepélyeken áldoztak emlékének.


Az Erdélyi Múzeum-Egylet 1889 június 10-én mellszobrot állított neki az általa ajándékozott parkban; a sepsiszentgyörgyi református kollégium 1905 szeptember 4-én születésének százados évfordulóján emléktáblával jelölte meg zabolai szülõházát; az Erdélyi Múzeum-Egylet pedig ugyanez alkalommal, 1905 november 5-én szép ünnepély keretében emlékezett meg nagy alapítójáról.